Miért vársz még mindig arra a semmirekellő alakra? – a férfi összevonta a szemöldökét és megvetéssel meredt a fiatalabbik fiúra.
Azt mondta, hogy visszahozza nekem. Megígérte. – mondta a fiú, miközben a lenyugvó nap sugaraiban fürdőzött. Arca tükörsima volt, érzelmei lelkében pihentek. Mégis valamiféle szomorúságot árasztott magából. Belülről valami marcangolta, de a felszín hideg volt és merev.
Tudod jól, hogy a bátyád halott. – sóhajtotta az öreg, s őszszakállát simogatva fiú mellé lépett.
Tudom – felelt a fiú. Arcán még mindig nem látszódott semmi.
A kardforgató elbukott. Az Istenek nem kegyelmeztek neki.
Tudja ő is jól.
Akkor mégis miért? – ordított rá az idős ember, kezei remegni kezdtek a dühtől. – Tönkretett mindent. Emberek ezreit…
Egy embert se ölt meg. Én leszek az egyetlen, akit a sírba taszít… Tíz éve várok rá. Várom, hogy esedezve bocsánatot kérjen, én pedig félresöpörve mindent, megbocsájtsak neki. Azt akarom, hogy a bátyám lelke nyugalmat találjon. S ne kísértsen minden éjjel. De ameddig ő nem tér vissza… nem tudunk feledni.
A bátyád lelkét már rég felküldhetted volna az Istenekhez.
Ön szerint már nem próbáltam? – ekkor rezdültek meg azok a mimikák. Az igéző smaragdzöld szemekben felcsillant a bánat első sugara. – Neki kell elsőnek elengednie... hogy én képes legyek örök nyugodalmat adni, Kohei-nek.
