Néha kicsit szerelmes voltam. Azokba a fekete tincsekbe, a dús ajkakba, a hosszú pillákba, melyek igéző szempárt rejtettek.

Néha kicsit magányos voltam. A csatatéren, miközben a fényt kerestem. Értelmet. De csak vért és pusztulást találtam.

Néha kicsit gyermek voltam. Vágytam a gyengéd ölelésekre, a virágzó mosolyra, mely lelket lehelt belém.

Néha kicsit otthon voltam. Karjaiban. Virágos, csendes mezők ölében. Csendben. Merengésben.

De mindez elmúlt. Az örökké törvénye megtört, most pedig darabkáin térdelünk. Könyörgünk az Istenekhez.

Ismerem ezt a hideg

szélt. Ő is ismer engem.

De ellenségek vagyunk.

Korunk tett azzá minket.

Néha kicsit álmodtam. Valami szebb jövőt. Valami

…

Nem ilyen vörös alkonyt.

• Jun herceg, ha félelem emészti – dühös voltam. Testem minden porcikája cselekedni akart… elégetni ezt a férget… porrá-hamuvá morzsolni(Nem, hagyd abba!). – csalással csak az erősek haragját vívhatja ki – emeltem fel lassan a bal kezemet, melyen lángcsóvák táncoltak. Áldozatainkat sutba dobva játszotta a vakmerőt, mint aki ismeri a démonok igazi arcát… – Ha mégis kiáll a démonok mellett, tudnia kell, hogy ugyan tíz év telt el, de a Fény dinasztia mágusa még mindig én vagyok, mivel sohase mondtam le róla. – ami azzal jár, hogy az én ellenőrzésem alatt zajlik a mágikus élet. – S az én feladatom a birodalom védelme a gonosz energiáktól – hófehér, rövid tincseim feketedni kezdtek, mire Kou megszorította a vállamat. Összezártam a kezemet.

• Nem félek tőled, Hanamura Sakuya – kiáltott felém zaklatottan. – Hiszen ez a medál hatalmat…

• Vagy bukást ígérhet... ahogy nekem... szeretnél szenvedni, mint én? – oldottam meg a ruhámat, s megmutattam neki a hátamon pihenő vörös sebhelyet. – Veszélyes játékot játszol, herceg. Miért vágysz erre a trónra? Mit ígértek? Erőt, mely csak pusztításra képes? Hidegvért... mely véresre festheti a csatamezőt? – Kou megrántotta a ruhám oldalát, Mirai pedig némán álldogált mellettem. Mind részesei voltak mindannak, amint keresztülmentünk... mégis eddig csak menekültünk előle... mind hárman.

• Meg van az okom, hogy erre vetemedjek! Hiszen a gyűlölet... felemészt.. – hangja megváltozott, mintha eddig nem is vette volna komolyan a beszélgetésünket. – Nem akarok félelmet érezni. Hatalmat akarok... a gyűlölt testvér vesztét. – a medálja megint felcsillant, s elvakított bennünket, ő pedig köddé vált.

• Valaki felbíztatta ellened – kötöttem meg a derekamon a ruhámat, majd Kou felé fordultam. – Túl sok minden történt ma... szeretnék aludni. Holnap le kell még győznöm a medált... – Fáradt voltam, tudtam, hogy a Kou iránt érzett gyűlölete erősebb, mint hogy józan döntést hozzon. A démonok bizonyára mindent ígértek neki…

• De hiszen érezted te is – dadogta Mirai közelebb lépve hozzám. – Meg akarsz halni?

• Lehet, hogy erős energia birtokában áll, de én élvezem a mágia előnyét. Nem a semmiért tanultam Kohei mellett annyi évet. Nem beszélve mellettem áll az egyik legerősebb erőhasználó és egy félisten. – ásítottam fel. Nem voltam biztos a győzelmemben, de szentül hittem, hogy az éjszaka folyamán valami csak az eszembe ötlik.

• Mégis úgy beszélsz... mint, akit lassan temethetünk – morogta Mirai.

• Szórjatok virágot a síromra – intettem, miközben elindultam megkeresni régi szobámat. Az aprócska helyiség a kastély jobb szárnyán pihent, s ennyi év alatt sem változott semmit... sőt az asztalomon, melyen egykor ezernyi könyv pihent, egy pár friss levendula illatozott. Az illat ezernyi emléket idézett fel, melyet mindeddig elfeledettnek hittem...

• Kou azt mondta vacsorára feljön hozzád, de még megbeszélése van a palota katonáival és a tanáccsal a holnapi nappal kapcsolatban. – jelent meg Mirai az ajtómban.

• Szóval még nem felejtette el – néztem rá a fiúra, aki előhúzott a ruhájából egy üveg sakét.

• A régi szép időkre – minden este együtt vacsoráztunk, mind a hárman. Mei rosszallóan pillantott a takaros kis üvegekre, mire csak tincsei közé túrtam, s felnevettem. Ha Kou rájön, hogy Mirai megint megfújt egy üveget, nekünk annyi... de ezekben a percekben nem igazán érdekelt. Csak élvezni akartam a béke utolsó pillanatait... mint akkor, amikor még a vihar távol járt.

• Visszatérhetünk még a múltba? - kérdeztem Mirait, aki Mei kezébe nyomta Lelé-t.

• Már nem vagyunk ugyanazok, mint egykor... azaz idő eltűnt. Az ártatlanságunk... a fiatalságunk a múlté. – töltött a poharamba egy keveset az alkoholos italból.

• Mirai, mondd csak – lötyögtettem meg a tartalmát, majd belekortyoltam. – Miért ilyen gyenge az erőd… alig éreztem a kisugárzását. Mirai nem válaszolt, egyszerűen megfogta a sakés üveget lehúzta. – Hé! Hagyj nekem is! – vetődtem rá.

• Ez már az enyém! – emelte a magasba az üveget.

• Köze van ahhoz, hogy ritkán láttalak az évek során? – ragadtam meg a kezét. – Valami történt a mennyekben?

• Ahhh – morogta tovább küszködve. – Te pedig – szédelgett. – szinte kicsattansz! Mi volt az a vakmerő fenyegetés? Még én is összepisiltem magam tőle. Rohadt ijesztő tudsz lenni néha… – elvigyorodott. –A Nyuszi agyarokat növesztett?

• Válaszolj! – ráztam meg, mire kiesett a kezéből az üveg s darabjaira tört.

• Buta Nyúl! – zokogta a cserépdarabokat szedegetve. – Miért kellett – felállt, de visszahuppant a fenekére. Hirtelen megeredtek a könnyei, s az előző gyermeteg zokogása átcsapott valami bánat ittas morajlásba. Darabjaira tört, mint a cserépedény. Régen láttam ilyen elcsigázottnak.

• Mirai – húzódtam hozzá közelebb s a vállára tettem a kezem.

• Félisten vagyok – suttogta. – Az én feladatom lett volna fenntartani az egyensúlyt. De én.. gyenge voltam… Kohei miattam.. az életével fizetett. – megcsóváltam a fejem, s lágyan megpaskoltam a fejét.

• Mirai, ez nem…

• Nekem kellett volna megállítani téged! Hogy nehogy… – kiáltott rám. – Meg kellett volna mentenem a szíved – tette a mellkasomra remegő kezeit. – A sötétség nem környékezett volna meg, ha én – lassan kihúzott egy tasakot a zsebéből. – Megfeleztem az erőmet. Virágmagok vannak benne. Kohei lelkének darabkáit olvasztottam beléjük. – eresztett egy lágy mosolyt. – Azt hittem, hogy ezt sose mondhatom el neked, hogy sose térsz vissza. Pedig győztünk – Mirai halkan felásított. – Győztünk…Sakuya, te idióta nyúl… – dőlt bele az ölembe, majd pár perc múlva hortyogva aludt.

• Sajnálom, Mirai – suttogtam. – Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszaadjak neked mindent, mely téged illetett.

***

Kou szinte hangtalanul lépte át a küszöböt a tálakkal egyensúlyozva, de mikor meglátta a két hortyogó fiút, és a törött saké-s üveget, gondterhelten felsóhajtott. Lerakta a tálakat az asztalra, majd maga elé vette saját tányérját s nyugodtan megvacsorázott az álmában beszélő Mirai és a hangosan horkoló Sakuya mellett. Miután végzett Sakuya felé pillantott. Közel tíz ée nem volt ilyen közel hozzá… csak egy karnyújtásra… legszívesebben magához láncolta volna.. és megcsóválta a fejét, Pajzán gondolatok kerítették hatalmába, ahogy végigmérte Sakuya mezítelen combjait és mellkasát. Közelebb hajolt a fiúhoz, s megsimogatta az arcát… majd nem tudta türtőztetni magát, látni akarta a fiú hátán pihenő sebhelyeket. Meglazította a fiú oldalszalagját, s elkezdte lefejteni vállairól a durva anyagot.

• Oh, Kou-sama – mukkant meg Sakuya széles vigyorral az ajkain, mire Kou egyszerűen befogta a száját. – Mmmh – beszélt tovább nem is zavartatva magát. Kou megelégelte a fiú viselkedést, egyszerűen felkapta a karjaiba, s kivitte a szobából.

• Nem tudod, mikor elég – motyogta a herceg, miközben a részeg Sakuya a tincseimmel játszadozott.

• Kou-sama, ha tovább ráncolod a szemöldököd csúnya ráncok jelennek meg az arcodon, s a hercegnők el fognak fordulni tőled – fogta meg az arcát két kezében Sakuya, s tovább vigyorgott.

• Engem csak egy valaki érdekel – dohogta dühösen a herceg, mire Sakuya egyszerűen meghúzta a haját. Kou fájdalmasan felszisszent.

• Az az egy valaki, értékes számodra? Mint a holdnak a csillagok, melyek nélkül magányos lenne? Vagy mint a folyó, mely szivárványos halai nélkül csupán egy kristálytemető álarcát hordaná?

• Az életemnél is fontosabb volt – válaszolt. – Békét adott háborgó szívemnek. – lassan elkezdett közeledni a fiú felé, aki egy oszlopnak dőlve hallgatta az éjszaka neszeit.

• Szeretted?

• Teljes szívedből?

• Mindenemet oda adtam volna érte.

• Akkor mégis miért engedted el, Kou- sama? – Sakuya szemeibe könnyek gyűltek, mire Kou összerezzent.

• Mert nem tudtam… – Sakuya hirtelen összeesett, mire Kou mellé termett s felvéve karjaiba átvitte a szobájába, hogy kipihenhesse magát. Mikor lerakta a selyem paplanjaira Sakuya megragadta kezét, s nem engedte. – Megmenteni. – lefeküdt mellé, s némán meredt a sírástól eltorzult arcra. – Megmenteni a sorstól, melyet neki szántak. Pedig megígértem neki… – kisepert egy kósza fehér tincset a remegő pillák közül, majd csókot hintett a fiú homlokára, s hagyta aludni.

Ezüst sárkányok kúsztak át az égen, hátukon az öreg hold lovagolt. Árnyaik a rózsabokrok közt ugrándoztak. Hatalmas szájukon át hófehér pihék hullottak alá, beborítva a didergő vidéket. Az öreg hold, ragyogó tekintete ezúttal elfordult a rózsakerttől, mivel az egykor oly ékes virágok holtan pihentek a hótakaró alatt. Nem akarta látni szerelmei gyöngéd, védtelen testét, hogyan válnak a hideg martalékává...

   Magamra terítettem a téli bundás palástomat, miközben a havazást figyeltem. Kou szobájában még égett egy gyertya, Kohei lakosztályát már sötétség övezte. Mirai az én szobámban hortyogott – valamiért gyűlölte a sajátját –, így elég nehézkesen tudtam elaludni. A fejemben lévő gondolatok is égették, minden porcikámat, nem hagytak megnyugvást... a napokban érkeztek meg a kiválasztottak, már mindegyikük átesett a Kou-val való harcon, s mindegyikük sikeresen helyt állt. Kohei nem engedte, hogy én is megküzdjek Kou-val, a lelkiismeretem csupán azzal tudta nyugtatni, hogy legyőztem az íjász bemutatón. Kou nem mondott ellen bátyjának, én pedig nem firtattam tovább a dolgok. Csak sodródtam az árral. Ígéretet tettem nevelőapámnak... ha csak egy újabb hazugság volt... vagy valóban az igazság... már nem érdekelt. Sodródtam az árral.

– Azt hiszed, megválaszthatod, hogy ki akarsz lenni, Hanamura Sakuya? – jelent meg mögöttem a fekete élő katanám, könnyedén átlebegve a szobám korlátjain. Rémülten nyúltam utána, de amint megérintettem összetalálkoztam a halovány másommal. – Meg sem kellett volna születnünk... – rántotta ki a kezemből a kardot, és berohant a rózsalabirintusba. Zavartan löktem le magamról a palástot, s egy vékony hálóingben, s mezítláb ugrottam át, majd követtem a feketehajú fiút.

– Ki vagy te? – kiáltottam utána miután beléptem a száraz, hólepte bokrok közé. Tincseim beleakadtak a száraz ágakba, a tövisek pedig felszaggatták a bőrömet, de látni akartam... tudni akartam... – Te tudod, én ki vagyok? Mondd el... – suttogtam átvergődve a végeláthatatlan ösvényeken. Vérem vörössé festette a lábnyomaimat.

– Ha megismered... el akarod majd feledni. – láttam meg halovány alakját, mely egyre mélyebbre ásta magát. – Rettegni fogsz attól, aki voltál... s leszel. S nem tehetsz ellene semmit. A sorsunk összeforrt. – megállt a labirintus végén, mire megragadtam a ruhája szegélyét, mely vérvörösen felcsillant a hold fényében. Zaklatottan engedtem el, de amikor lepillantottam kezeimre, rászáradt vér szennyezte őket.

– Nem lehet – hunytam le a szemeimet, s a térdeimre bicsaklottam. A fiú elém lökte a kardomat, majd egyszerűen belém olvadt.

– A részem vagy.. én pedig a tied... elválaszthatatlanok vagyunk – Hófehér tincsem vége elkezdett befeketedni, szemeim égtek, testem lázasan forrongott. Nem. nem lehet...

– Mondd meg... mondd meg. Nem válaszoltál a kérdéseimre. – kiáltottam torkom szakadtából, mikor fémes ízt éreztem. Képtelen voltam nyelni. A szám megtelt ezzel a folyadékkal, melyet egyszerűen kiköptem. A fehér hó véremben fürdőzött.

– Az Istenek téged küldtek, hogy állítsd meg a démonokat... de mivel lelked egy gyenge emberé... téged is elnyel. Nem tehetsz ellene semmit. Ez a sorsod. – a fájdalom elvette a józan eszem. Nem bírtam még lábra állni sem. Segítséget akartam kérni... nem akartam démonná válni... nem akartam... – Meg sem kellett volna születnem! – kiáltottam égre szegezett tekintettel. – Nem akarom, hogy a sorsom... – mielőtt befejezhettem volna vérfröccsenésére lettem figyelmes. Könnyes szemeimen át képtelen voltam kivenni az alakot.

– Nem kell félned, Hanamura – húzott fel a földről két forró, gyengéd kéz. – Erős vagy.... erősnek kell lenned, értünk. – ajkai rákúsztak az enyémekre. Forró párnácskáink lágyan összeolvadtak. Türkizkék vére óvatosan lecsorgott torkomon, mire a fájdalom megszűnt, s tincseim is visszaváltoztak. Amint látásom kitisztult, megláttam Kou-san aggódó arcát, melyen ezernyi mimika átfutott.

– Kou... – szökött pír az arcomra.

– Jól vagy? – vett fel a karjaiba, s magához ölelt, nehogy még jobban kihűljek.

– Nem tudom – suttogtam, s képtelen voltam levenni a szemeimet róla. A szívem, majd kiugrott a helyéről, testem pedig remegett az izgalomtól. – Mi volt az..?

– A Démonok eljöttek mesterükhöz, hogy maguk mellé állítsák. – mondta. – Te vagy a megjósolt gyermek, aki a démonok nagyura.

– Az Istenek születése...? – Kohei különféle könyveket hozott nekem, hogy olvassam el. A többségüket unalmasnak tartottam, de az megfogott. – Én mégis... mit...

– Ne sodródj az árral, ne légy vak, s meggondolatlan. Itt az ideje megállnod a saját lábaidon, hogy be ne szippantson a sötétség. Tanulj, s emelkedj mindenek fölé. – tett le a földre, hogy felvegyem a kardomat, mely felizzott, mikor megérintettem. – Légy olyan, aki...

– „...képes boldogan élni..." – zúgtak végig bennem édesanyám utolsó szavai. Könnyeim újból megeredtek, mire Kou közelebb lépett hozzám, s lágyan átölelt.

– Hanamura Sakuya – duruzsolta a fülembe. – A sorsunk véglegesen összefonódott. Míg lassan felfedez önmagad, engedd, hogy melletted sétálhassak. – Némán meredtem magam elé, majd zokogva bólintottam.

Kou sohasem mondta ki, hogy szeret engem.  Nem kellett kimondania, hogy érezzem.  Mindketten tudtuk, hogy szavak nélkül is ki tudjuk fejezni a szeretetünket.

Nem szükséges ecsetelni, hogyan változott át a barátságunk valami egészen mássá.

Ez egyszerűen megtörtént.

Mintha csak egy kósza festékpaca hullott volna a hófehér tekercspapírra... majd egy könnyed szellő hatására óvatos csíkokban elnyúlt volna... beleivódott volna...

Így váltunk mi is eggyé...

Utasok voltunk életünk hajóján... egymás kezét fogva vészeltük át a hullámokat, egészen addig a pillanatig, míg...

A háború megváltoztatott mindent.

Kivéve bennünket.

akik ott maradtak valahol a múltban... buta álmokat kergetve.

  Szél támadt. Ismeretlen orkán, mely oroszlán módjára falta fel a száraz virágszirmokat. A változás férge begubózott, majd lassacskán pillangóvá alakult. Húsevő pillangóvá, mely majd a dögeink felett fog ringatózni. Felemészt a káosz, melyet egyetlen szárnycsapása idéz elő és… a hideg szél, mely az életemet követelte meglegyintette a palota oldalszárnyain pihenő csengőket. A fekete felhők kezdett feloszlani.

   Megtorpantam a palota sarkán, s némán meredtem a csilingelő szélfogókra, melyek megszelídítve az oroszlánokat, békét hirdetettek zakatoló szívemnek. Az üveggömbbe fűzött színes szalagokon aprócska csengők pihentek. Az áttetsző üvegen egy ékes ige hirdette a palota őrzőjét.

• Kohei szélfogói – suttogtam, csak úgy magamnak, miközben hosszú tincseimmel küszködtem, melyet a virgonc szellő cibált. – Védelmet nyújtanak a mai napig ennek a kastélynak. – Még élénken él emlékeimben, amikor Kohei szorgosan gyártotta az üveggömböcskéit…

„  – Mit csinál, Kohei- san? – kérdeztem a herceget, aki belemélyedt egy papír festegetésébe.

• Ki akarok próbálni valamit – csapta össze a kezeit, amikor végzett, majd elővett a zsebéből egy tasakot. – Ott van az a baba, ideadnád? – mutatott az asztal szélén üldögélő rongybabára. Felvettem, s szemügyrevettem a kissé csúnyácska játékot, majd odanyújtottam a hercegnek, aki beszórta valami fekete porral, mire a baba életre kelt.

• Hű! – csillogtak a szemeim, mire megharapott… a játék. – Mi? – próbáltam lerázni a ruhám ujjáról, de a baba tovább ízlelgette a szövetet. Kohei felemelt maga mellől egy üveg szélcsengőt, melyre felfűzte vékony, színes szalagokkal a papírjait. Megrázta a csengőt, mire a papíron lévő felírat izzani kezdett. A baba elengedett, majd tántorogva eldőlt, mire távozott belőle a fekete anyag.

• Herceg? – suttogtam.

• A port egy.. barátomtól kaptam, ki akartam próbálni.

• Démonűző? – meredtem az elégedetten vigyorgó hercegre.

• Még nem tökéletes – mondta, mivel a papír elégett a szentírások miatt.”

Évekig ült felettük, mire végül rájött, hogyan fejleszthetné tökéletessé a művét. Sajnos ő már nem élhette meg találmányának fénykorát. A szívem összeszorult, ahogy a csengők csilingelését hallgattam, mintha csak sírtak volna. Örökké csak sírtak volna.

• Megment bennünket, embereket, a démontól… de nem bírom hallgatni őket. – fordultam Kou felé, aki egyszerűen csak bólintott. – Mintha csak a halottak sikolyait hallanám…

• Azt hittem, hogy az zene füleidnek – hallottam egy hangot a hátam mögül, melyhez idővel egy kard is párosult. Rémülten húzódtam Kou mögé, aki kardot rántott, s megfékezte a másik fémét, hogy beleolvadjon a testembe. Ugyan, így nem ért célt, de megfosztott hófehér tincseimtől…a fenébe!Mei rémülten felsikoltott, s mögém bújt, én megpróbáltam lenyugtatni…– Kou-sama! Ne álljon, az utamba, kérem! Ennek a fiúnak vesznie kell, akármennyire is kedveli őt! – az izmos harcos lótuszlevélzöld szemei szinte lángoltak a bosszúvágytól.

• Ha hozzámersz egy ujjal is nyúlni, kettéhasítalak – bukkant fel mögötte Mirai, és a nyakához szegezte a kardját. Hah, mire valók a barátok… A férfi visszavonta pengéjét, majd dühösen meredt a védelmezőimre.

• Nem kell megbíznod benne… csupán bennem. – mondta Kou, s visszatette a kardját… Valóban.. hova tűnt a szent fegyvere?

• Egy bukott hercegben? – gúnyos mosoly jelent meg az ajkain. – Mi történt Kou-sama? Apád végrendeletében nem téged, hanem az unokatestvéredet tette meg a trónörökösének. A királyi tanács egy része hamisítványnak gondolja a papírt, a másik fele már elismerte az új herceget. Apád, pedig kómában van. Nem tud mondani semmit.

• Ha az új herceget akarod szolgálni… menj, én, nem marasztallak – Kou elindult a márványfolyosón a trónterem felé. – De, ha szembekerülünk a csatamezőn… nem fogok megkegyelmezni.

• Kou-sama, soha se árulnám önt el… csupán tudni akarom, mi történt. – követte Kout, aki dühösen trappolt. Nem a hír hallatán volt dühös... inkább azért, mert engem nem tájékoztatott róla. Most pedig lebukott.

• Mirai? – fordultam a fiú felé, aki Levendulát kereste a folyosón. A tyúk egy maggal küszködött, mire Mirai felemelte, és a vállára ültette.

• Kou kért meg, hogy erről ne beszéljek. Mint a barátok…

• Megfojthatlak? – dohogtam, mire Mirai kinevetett.

• A hetekben jelent meg ez az alak. Nála van a hamis medál, és Kou helyére pályázik. Azért hívták össze az erőhasználókat, hogy elismerjék a hatalmát.. Kout, pedig kitagadják. Kou, pedig támogatás nélkül nem sokat ér. Ezért hívott vissza téged. Mutasd meg a Miyamoto Dinasztia erejét! Légy megint a Fény szolgálja!

• Te kinek az oldalán állsz? – érintette meg az oldalzsebemben pihenő könyvemet.

• Ez kérdés? – ráncolta dühösen a homlokát, miközben összefonta maga előtt kezeit. – Én voltam a szerelem Istene évekig, míg ti magatokban civódtatok. Szerinted elárulnám a legjobb barátaimat?

• Sajnálom – mosolyogtam rá. Mirai tovább színlelte a pufogást, majd csak nem bírta tovább, mellém lépett, s megpaskolta a vállamat.

• Örülök, hogy visszatért a régi Sakuya. Alig várom az újabb kalandokat! De most nyomás~ Kou lassan meghal az irigységben… – tekintett az oszlopoknál kóválygó Kou-ra. Mirai meglökött, én pedig bukdácsolva Kouhoz siettem.

• Lemetszem az ujjait – motyogta Kou, mikor mellé értem. – Az összest. Egyesével.

• Nekem csak a hamis medálról beszéltél, arról nem, hogy letaszítottak a trónról.

• Mert ez gyakorlatilag még nem történt meg.

• Mit akarsz.. mit tegyek? – fogtam meg a csuklóját, mire megtorpant, de nem nézett a szemembe. – Tudom… hogy nem akarod… hogy bárkiben is kárt tegyek. De valójában… tudjuk…

• Nem akarok újabb háborút… nem akarok újabb vérrontást.

• Nem ismerem Jun herceget… csupán látásból. Egy felfuvalkodott hólyagnak tűnik… Mondd.. valaki meghamisította apád végrendeletét?

• Mirai tudja, hogy meghamisították. – rántotta ki a kezét a szorításomból. – Holnap lesz a tárgyalás.

• De Mirai bizonyíthatná…

• Nem lehet – jelent meg mellettem Mirai. – Lehet, hogy félisten vagyok, de nem mindenható.

• Miért pont az unokatestvéredre hagyná a trónt? Eredetileg Koheit illette volna meg… utána pedig téged… nem értem – suttogtam. – Apád sose kedvelt – néztem rá Koura. – De utána megenyhült.

• Sakuya – rángatta meg a ruhám alját Mei. – Büdös van. – suttogta, mire beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem semmit. Értetlenül pislogtam a kislányra, aki továbbra is a nem létező szagra panaszkodott.

• Én is érezek valamit egy ideje – mondta Mirai megszakítva Kou-ügyét, mire teljesen összezavarodtam. – S lehet, köze van ahhoz – mutatott a világító medálomra. Még sose csinált ilyet.. csak ha sok negatív energiát, vagy démont érzékelt…

• Mei – képedtem el, mire a kislány zavartan pislogott rám. – Honnan érzitek? – a kislány elindult az egyik irányba, mire mind a hárman követni kezdtük. A gyermek Kou apja dolgozó szobája előtt állt meg.

• Itt van – mondták szinte egyszerre. Kou és én nem értettük, de végül csak benyitottunk. A dolgozószoba asztalán egy térkép pihent, melyen ezernyi tekercs hánykolódott. Mei rábökött egy átlagosnak tűnő papírra, de mikor kinyitottuk megláttuk a tiltott démonjelek sorait. De mielőtt egy szót is elolvashattunk volna a medálom felizzott a betűk, pedig visszaváltoztak… a trónörökös újból Kou lett.

• Mit kerestek itt? – lökte be az ajtót egy fiatal fiú, szőke tincsei csinos fonatban ölelték át hátát. A fiú halványzöld kimonót viselt, mely több aranyozott rétegből állt. Almazöld szemei villámokat szórtak, s mikor meglátott, összerezzent. – Hanamura? Azt hittem…

• Szövetséget kötöttél a démonokkal? – kerültem ki az asztalt, s hitetlenül meredtem a fiúra. – Kérlek… – mielőtt elérhettem volna felemelt egy medált, mire az enyém egy kicsit megrepedt…

• Én uralmam alá hajtottam őket, ezzel a medállal! – nevetett fel, mire kirázott a hideg. – Hanamura… elismerem az erődet… együtt… hatalmasak lehetnénk. Miyamoto Kou – fordult a döbbent Kou felé. – Holnap kihívom a testőröd, hogy küzdjön meg az én emberemmel…mindketten elbuktok… de megkegyelmezek nektek… te pedig lemondasz az igényedről.

• Miért tenne olyat? – kiáltottam rá, mire megint felemelte a medálját, s az enyémen egy újabb repedés keletkezett… Mirai-n pedig megjelent egy vágás. Régen találkoztam ekkora hatalommal…

• Mennyi lelket adtál el a démonoknak?

• Nem eleget… mivel te még életben vagy – fordult Kou felé, aki kardot rántott, de én visszafogtam. Kou legtöbbször hidegvérrel bírja a csipkelődést… de Jun a határait feszegette… mégis… a hideg rázott attól a medáltól. Tíz éve nem találkoztam ilyen hatalmas energiával… sőt.. életem során nem éreztem ilyen erőset… csak egyszer. egyetlen egyszer…akkor, amikor találkoztam azzal, akinek egykoron megszülettem… Kou akkor mentett meg először önmagamtól… s akkor pecsételte meg vérrel a sorsunkat…

***

A rózsakert, egykoron maga volt a végeláthatatlan labirintus.

Mirai visszafordult, végigmért, majd egyszerűen előrántotta a kardját és egy szempillantás alatt a hátam mögé kerül, s a nyakamhoz szegezte a katanát. Lélegzet-visszafojtva álldogáltam, miközben a fiú megszagolt.

– Idióta szagod van, szóval megkegyelmezek – csúsztatta vissza a katanáját, – majd arrébb lépett, miközben a vállán pihenő Levendula a fejemre ugrott, s leült. – Lele!

– Komolyan beszélek – vettem le a fejemről a tyúkot, s megsimogattam.

– Mintha komolyan tudnálak venni – fonta össze kezeit, s oldalra döntötte a fejét. – Tipikus úrfinak tűnsz, aki csak saját testőrt akar, mivel maga haszontalan.

– Ha nem akarsz örök életedben börtönben ülni, jobban teszed, ha követed az idióta Nyúl tanácsait. – jelent meg mögötte Kou, s átvette a papírjainkat tőlem. Miféle idióta Nyúl? Rám célzott volna? – gondolkoztam, miközben a fehér tincseimet mustráltam.

– Miyamoto Kou, a kisebbik herceg. – mérte végig Kou-t, majd felsóhajtott. – Ez a Nyúl a tied? – Haa?

– Ha nem fizeted ki most azonnal azokat az árukat, sajnos ki kell végezzelek. – mondta Kou, unottan, mire kirázott a hideg. Hogy tud ilyen dolgokat, csak úgy kijelenteni?

– Nincs hozzá jogod.

– Ahogy neked se leidiótáznod a Nyulamat. – Kou egyszerűen felsóhajtott, majd rám nézett. – Szemet hunytam volna az ügy felett, mivel nem az én hatáskörömbe tartozik, de a Nyulam szagot fogott. Hatalmas erővel rendelkezel, gondolom megütötte az orrát. Ha nem akarsz a törvénnyel találkozni, fogadd el az ajánlatát. – Kou-san ezúttal cseppet sem volt diplomatikus. – De a támadásodért, még megfizetsz. – morogta Kou, majd felsóhajtott. – Folytathatjuk az utunkat, Hanamura? – indult ki az erdőből.

Kou nem végezte be „ígéretét", de Mirai követte. Kou kifizette az árusokat, sőt még cukorba mártott almát is vett neki.

– Te is megérezted? – kérdeztem suttogva Kout, miközben Mirai Lelét etette a cukrozott almájával.

– Szent Kardja van. – mondta Kou. – De nem tud róla. Azt hiszi csak egy ócska katanát tart a kezeiben. – némán rápillantottam a kardra, melynek markolata vörösen felizzott.

– Hogy tudjátok, csak a kajáért tartottam veletek! – Mirai sose vallotta be, de valójában mind tudtuk, miért tartott velünk. Nem Kou kemény szavai vagy az én ajánlatom hatotta meg, hanem az erőm, mely már akkor érződött, magához csalta, mint egy molylepkét, aki a fény útjába szegődött. De valójában mindig is tudtam, hogy nem csak én voltam az ok, hogy mellénk szegődött. Mirai egyszerűen magányos volt. Egy eltévedt csillag, amely pályáját vesztette, s eltévedt a kozmoszban. Sokáig nem vallotta be, hogy félisten. Mintha csak tartott volna tőlünk, hogy eltávolodunk tőle.

Amikor az ég és föld találkozásakor szirmokat bontott a késő tavaszi nap, akkor érkeztünk meg a mester lakásához. Kou bekopogott az aprócska faházikóba, amely a falu végén pihent, egy nyársfa árnyékában.

– Nem veszek semmit! – vágta ki az ajtót egy alacsony bácsi és hozzávágott Kouhoz egy követ, melyet a herceg egyszerűen csak elkapott.

– Kagami sensei – mondta Kou. – Miyamoto Kohei küldött. – átnyújtotta a papírjainkat. Az ősz, magas homlokú bácsi végigfutatta a szemeit a papírokon. Poros, békazöld kimonója foltokban takarta vézna alakját. Arcán széles egy beforrt seb pihent, melyet egykor egy katana ejthetett rajta.

– Várnotok kell – nyomta vissza a papírokat Kou kezébe. – Nem érzem a Kard szellemét. De addig megszállhattok itt. – beinvitált bennünket egy poros kis szobába, ahonnan átvezetett egy kertre nyíló még feketébb szobába. – Készítek egy kis teát.

– Segítek – intett le bennünket Kou, majd követte a Mestert, aki Koheiről érdeklődött. Mirai lehuppant a poros bambuszpadlóra, én próbáltam egy kicsit tisztább részére leülni, de miközben mocorogtam, megláttam a sarokban egy döglött macskát.

– Mirai – böktem meg a poloskákkal játszadozó Mirait. Aki a macska felé fordult és lefagyott. De a sárga állat, hirtelen megmozdult, mire fellélegeztünk... a sárga félszemű macska egy egérrel játszott, amely egyszer csak meglépett, és bekúszott a kimonóm alá. – Segíts! – rezzentem össze. Sose voltam finnyás, de kirázott a hideg, mikor megéreztem a bőrömön az aprócska lábakat. Mirai nekem esett, és lefejtette rólam a ruhám felső részét, mire az egér kiugrott a ruhámból...

– És – nyitotta ki az ajtót Kou a bácsinak, aki belelendült a beszélgetésbe, de amint meglátott minket, visszahúzta, s eltolta Kagami-senseit a másik irányba. A teázás emiatt az incidens miatt elég feszülten telt, ahogy az alvás... vagyis annak a szimulálása. Kou szinte izzott mellettem, Mirai ellenben hangosan horkolt, miután felfalt két tányér rizst.

– Kou, félreértetted – másztam át a herceghez, aki nem számolt ezzel a cselekedettemmel. Vörös arcából csak úgy világítottak sötét íriszei. – Csak egy egér volt.

– Jó – makogta. – Ha most megtennéd és...

– Ha visszatérünk Kohei megtanít az erőhasználatra... de nem tudom, hogy valóban ezt szeretném –e. Félek, hogy...

– Kohei keveseknek ajánlja ezt fel. Még engem se tanított meg, annak idején. Apámtól kellett elsajátítanom, annak ellenére, hogy Kohei sokkal erősebb, mint bármelyikünk. De meg van az oka, hogy megválogatja, kit tesz meg tanítványának.

– Történt valami?...

– Csak egy háború – életem során csak két háborút tapasztaltam meg. Ami még ezután következett, s azt, ami csak a lelkünkben élt tovább. Koheit az országa háborúi formálták azzá, aki lett. Kou elmesélte, hogy volt valakije, akit egy háború vett el tőle. Egy háború, amit egy egyszerű nemmel megakadályozhatott volna. Mégse tette meg. Mert félt az apjától, aki gyűlölte. Kou nem mondott nevet. Csak annyit, hogy szerették egymást. S az a férfi a harcmezőn halt meg. – Kohei, mai napig várja a visszatértét. – mondta. – Pedig mindketten tudták, hogy a pokolból nincs visszaút. – Kohei várt. de már nem csak rá... inkább valami válaszra.

Akkor még nem láttuk a hervadó rózsáit, mivel lemetszette őket.

A fegyvereink két nap alatt elkészültek.... vagyis ezt hittük, mivel, amikor Kagami-san kihívott bennünket, ebben a hitben éltünk. De amikor megláttuk az asztalán pihenő köveket, Kouval csak összenéztünk, Mirai pedig a hasát fogva röhögött.

– Adok neked, te kölök! – dobta meg szilvával Mirait is, aki egyszerűen felugrott és bekapta a gyümölcsöt. Kou az egyik tengerkék gránithoz lépett, amely egyszer csak világítani kezdett. A mester azonnal felkapta az izzó követ, s elbújva a műhelyében pár óra alatt elkészült a herceg fegyverével.

– Ritka szent fegyver – nyújtott át egy íjat fiúnak, akin ugyan nem látszott az öröm, én éreztem, hogy megváltozott a kisugárzása. – Nagy dolgokra lesz, Kou-san elhívatott. – a Mester felém fordult, s az asztal felé intett. – Egy fém szinte szétpattan a szent energiáktól – odaléptem a rozoga szerkezethez, mire egy fekete fém, szinte felsercent.

– Egy fekete... érdekes – gondolkozott a Mester, s felvette a követ.

– Egy még világít, Szilva Mester – rágcsált aszalt szilvát Mirai, amit fogalma sincs honnan szerzett.

– Kettő fém? – csak ennyit mondott, majd beviharzott a műhelyébe, s csak késő este tért vissza két katanával. – Hófehér és egy Ébenfekete penge. – suttogta, s alig tudtam kivenni a kezeiből, mivel nem tudta elengedni őket. – Ki vagy te, ifjú? – íriszeiből, mintha egyszerre félelem és csodálat sugárzott volna.

– Hanamura Sakuya a nevem, Kagami-san – mondtam. Habár az eltelt napokban többször bemutatkoztam neki...

– Sakuya, maga sose válhat olyan hőssé, akinek megjegyzik a nevét. – Kou hideg természete egy pillanatra megingott, Mirai, pedig kíváncsivá vált. – Ismerni fogják... de megvetik. Míg a fehér kardja menedéket nyújt az elesetteknek a másikkal birodalmak torkát metszi, majd át... Az Istenek megvetik, az emberek rettegni fognak... szomorú sors vár magára... mégis, egy lesz a nagyjaink közül... s a legkisebb is... – ezek után visszavonult a kunyhójába, még el se köszönt tőlünk.

***

Az elhervadt rózsakert sziluettjét figyeltem. A száraz sárbarna levelek összeolvadtak a jegeskék későnyári széllel, majd feledésbe sodródva, kerestek valami méltóbb nyughelyet. Egy bokor kúszott fel a kert végében álló, megroskadt barackfára. A bimbózó rózsák dideregve ölelték a barackvirágokat, amelyek szirmaikkal borultak rájuk, hogy könnyű álmot ígérjenek nekik.

A hely, melyet egykor fény és pompa övezett, megfakult. Kohei kincsei nélküle, ócska kacatoknak tűntek.

Ajkam megrándult, mikor megláttam a barackfa oldalán pihenő apró karót, melyen egy vékony, selyem szalaggal játszadozott a szél. Kou leszállt a lováról, Mei pedig a ruhámba kapaszkodva meredt a holt tájra.

– Látod a virágok nem felednek – Kou feltekintett az égre. – Míg a szívükben él a gyűlölet, nem engedik, hogy békében nyugodjunk. Ezek a száraz tövek örökké emlékeztetni fognak minket, hogy uruk élt.

– Hamar elpusztulnak. Ezekben alig van élet. Az új, pedig már rég rügyeket fakasztott. – térdeltem le a földre s kikotortam a megmaradt hó alól, egy aprócska virágot. – Aprócska pontjai vagyunk az életnek... nem akarunk feledni, de az élet nem áll meg, nem gyászolja elhunyt gyermekeit. A gyilkosok, pedig...

– felöltik az ártatlanok álarcát. – suttogta némán.

      Kohei egy köteg papírt nyomott Kou kezébe, mielőtt még útnak indultunk volna. Pár napja szinte még színét se láttam a hercegnek, pedig megígérte, hogy mindennap foglalkozik velem, s a tanításommal legalább egy órácskát, de mostanság túlságosan elfoglaltnak bizonyult. A poros irattárba rendezkedett be – az írnokok, a szívinfarktus közelébe kerültek –, de nem tágított addig, míg össze nem gyűjtött valamiféle papírokat. Kou természetesen semmit se értett, mert Kohei eddig azt a feladatot adta ki neki, hogy küzdjön meg öt erőhasználóval – akik a napok során meg is érkeztek– de a indulásunk előtti napon, valamiért meggondolta magát, s elküldte egy közeli falucskába egy kovácsmesterhez valami üzenettel, s ezekkel a papírokkal.

– A palota tele van kovácsmesterekkel – gondolkoztam el, miközben Kou mögött lovagoltam. Kou a szokottnál is csendesebbnek bizonyult, mivel még erre se reagált. – Van valami oka, hogy pont ehhez a mesterhez kell elmennünk? Kohei, miatta nem kezdte el még a tanításomat. S úgy látom téged se avatott be annyira a részletekbe.

– A papírokat magam se értem – morogta alig hallhatóan. – De sejtem, miért pont ehhez a mesterhez küldött el. Ismerős a neve: Kagami. Kohei kardját egy ilyen nevezetű mester alkotta.

– Kard? – csillantak fel a szemeim.

– Kohei SZENT – nyomta meg az előző szót, hogy még jobban megértsem. – kardját készítette. - A szavai hallatán tűzbe jöttem. Szóval, arról van szó, hogy elmegyünk ehhez a mesterhez, s ő megcsinálja, a mi szent fegyvereinket is? Vagy Kohei készített magának egy új fegyvert? Esetleg a hét erőhasználónak készített... az agyam egész úton kattogott, s egyszerűen nem tudtam megtalálni a kérdéseimre a válaszokat. Kou, pedig akármit kérdeztem nemleges választ adott. Neki se volt fogalma, hogy mire készült bátyja. Mire végül belefáradtam az agyalásba megérkeztünk a falucskába. Az emberek lepetten meredtek ránk, de mikor felismerték a herceget, mézes-mázosan hívogatni kezdték s portékáikat próbálták rásózni.

– Tudod, Kou-san, én megéheztem – meredtem az utcák oldalán pihenő illatozó vendéglőkre. – Szívesen megreggeliznék, vagy regebédelnék. – duzzogtam, mire Kou végül megállt, s leugrott a lováról. Úgy érkezett a földre, hogy még a felvert por is távolabb húzódott tőle, nehogy bepiszkolja hercegi szépségét. – Köszönöm! – vigyorogtam rá, mire ő csak unottan felsóhajtott. Amint betértünk, szinte a nyakunkba ugrottak a vendéglősök, s bármit megadtak volna, csakhogy Kou herceg itt fogyassza el. Engem annyira nem szívleltek, de mivel a herceg társaságában voltam, hozzám is vágtak pár ételt. Kou, természetesen kiegyezett egy teával, míg én belekezdtem egy tál rizsbe, egy misolevesbe, s egy lazacba egyszerre. Miközben kajamámorban úsztam, felfigyeltem egy beszélgetésbe, amit két férfi folytatott le nem messze a mi asztalunktól.

– Minden reggel megjelenik! Azzal a hatalmas madárszerű lénnyel. Még életemben nem láttam olyan rémisztő lényt... még a démonokat is megelőzi.

– Mivel még sose láttál démont. – nevette ki a másik.

– Kirabolja az árusokat. Egy bajkeverő lehet inkább – szólalt meg harmadik. Némán hallgattam, majd Kou felé pillantottam, aki ugyanúgy figyelemmel követte a beszélgetést, mint én.

– Szerinted? – tettem a tányéromra vízszintesen a két pálcikát, s megköszöntem. – Csirkefogó vagy Démon?

– Nem a mi ügyünk – állt fel, s kifizette a vendéglőst, akinek kövérded arca szinte világított a boldogságtól. – Mi csak a mesterhez jöttünk. – mielőtt kiléptünk volna egy hatalmas madárszerű lény vágtatott el a lovaink mellett. A sárga lényen egy köpenybe burkolózott egyén ült, aki egyszerűen lerántotta a Kou lovának oldalán pihenő táskát, melyben a fontos iratok pihentek. Kou ledermedten álldogált az ajtóba, én pedig arrébb lökve felugrottam a lovamra és az idegen után iramodtam. Az emberek ijedten tértek ki az ismeretlen elől, aki a pillanatnyi félelmet kihasználva előrántott egy zsákot s belesöpört néhány portékát. A faluban egyszerűen nem tudtam utolérni, egészen egy erdőig üldöztem, melynek szélén egyszerűen rávetettem magam az állaton lovagló fiúra s lehúztam a földre.

– Aúcs! Megvesztél? – ordított rám, mikor leestünk a földre. Egy kicsit megzúzódott a vállam, de annyira nem érdekelt.

– Nem szép dolog lopni! – rántottam le a köpenyt a fejéről, s szembetaláltam magam egy hosszú, fekete hajú, vörös íriszű, velem egykorú fiúval.

– Szerinted nem tudom? – pufogott, mire elképedtem. – Valamit mégis enni kell.. vagy te felőled meg is dögölhetek?

– Nem úgy értettem... – motyogtam, miközben feltápászkodtam. – De tisztességes munkával, is meg lehet szerezni a pénzt.

– Kifogtam egy igazság bajnokát – vette fel a lehullott gyümölcseit, majd a kezembe nyomta a zsákot. – Sajnos az emberek, nem igazán kedvelnek... azt hiszik, démon vagyok. Árvaként, pedig nem tehettem mást. Hol vagy Levendula? – kezdte el keresni elkallódott madárszerű...

– Várjunk csak... az a madár-izé, micsoda?

– Ő Levendula, a tyúkom – bukkant elő a bokrok közül egy aprócska tyúk, aki felugrott a fiú vállára, amint az leguggolt a földre. – Köszönj az ünneprontónak, Lele – simogatta meg a tyúkot, aki csak némán bámult rám.

– Erőhasználó vagy? – kérdeztem tőle, mire csípőre tette a kezeit.

– Nem, félisten! – nevetett ki. – Szerinted, mi? – mutatott az oldalán pihenő kardra. – S ha megbocsájtasz...!

– Várj! – kiáltottam fel, mire a fiú összerezzent.

– Itt állok melletted, nem szükséges ordítanod – itt egy kicsit elakadt, mintha a nevemet kereste volna.

– Hanamura Sakuya. – mutatkoztam be készségesen.

– Hanamura – kun – mondta, majd sarkon fordult. – A soha viszont nem látásra.

– Nem akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdeztem meg, pedig át se gondoltam.. egyszerűen éreztem, hogy ez az alak, különleges. És nem tévedtem...

   A késő tavaszi szél vidáman ugrált át a sírbuckákon, melyeket napokig építgettem az elpusztult falu árnyékában. Mei aprócska köveket gyűjtögetett a házam melletti folyóból, hogy feldíszítse a sírokat, s játékosan szedegette a bokrétákat, hogy koszorút fűzzön a karókra, melyeket a sírok elé állítottam. Tizenhárom hant pihent egymás mellett katonásan. Volt köztük idős, fiatal, nő és férfi. Mégis azokban a pillanatokban inkább tűntek egynek – hibáim gennyes foltjának– mintsem több- kisebb porszemnek.

– Látjátok semmit se változtam – térdeltem le eléjük. Szemeimet csípte a por, ruhámat sár és hamu mosta át. Kezeimet imára kulcsoltam, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Haragudtam az Istenekre. Haragudtam magamra... de legfőbbként azokra a pokolfajzatokra. Ha újból erős lennék, nem játszadozhatna velem senki... ha megint... megszédültem. Az emlékeim bormámorába fulladtam... Ha az erőm, megint... Éreztem, hogy az egész testem izzani kezd. Porcikáim egyesével égtek porrá, majd támadtak fel hamujukból... A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A fejemben ezernyi kiáltás csendült fel, lábaim remegni kezdtek, inaim, pedig ki akartak szakadni a helyükről. Hófehér hajkoronám, mintha csak futótűz kapta volna meg, lassan feketévé vált, s ahogy könnyeim pocsolyájába pillantottam megláttam Vérvörös szemeimet. – Nem lehet, nem térhetsz vissza, te gyilkos! – ordítottam magamból kikelve.

„Égj el te undok nemzet!" „A halál a te méltó büntetésed" „Te érted ontottam saját vérem, te pedig elárultál engem" – zúgott fejemben egy kiállhatatlan hang.

– Elég legyen, szállj ki a fejemből! – álltam fel, s megszorítottam a medaliont, de az semmire se reagált.

– Égj el a bűneiddel együtt... ezt mondták neked, de te mégis szereted őket. Onthattad volna vérüket... hatalmas voltál, akár egy Isten... Isten lehettél volna!

– Csendet! – hunytam le a szemeimet, mire megint hallottam az emberek halálhörgését, a lángok néma sercegését.

– Hadd égjen... égjen porrá... minden – kezeim irányíthatatlanul közeledtek a mellettem álldogáló Meihez, aki mindeddig rémülten figyelte érhetetlen játékomat.

– Menekülj! Menj távolabb! – kiáltottam rá zihálva a kislányra, aki remegve követte utasításaimat és távolabb húzódott tőlem. Már nem voltam olyan erős, hogy legyőzzem ezen énemet, de tudtam, hogy ha nem állítom meg a múlt tengere elönt, s kárt tehetek magamban, vagy valaki másban... – Már nem vagyok, olyan naiv, mint hiszed...

– Mégsem tudod megállítani a lángjaid... egy vagy velem, én a részed vagyok, te az én részem vagy. Nem tagadhatsz meg. A véredet nem tagadhatod meg...

– De az én véremet se – lépett felém egy alak, majd belevágott a tenyerébe s rám csepegtette a vérét, mire a hajam visszaváltozott fehérré, s elmúltak a fájdalmaim. Azt a bársonyos, ugyanakkor ridegkék hangot bárhonnan felismertem volna. Lassan felemeltem a fejem és lágyan elmosolyodtam, amint találkoztak szemeink. Kou herceg hosszú, fekete tincsei varázslatos palástként ölelték körbe alakját, tengerkék kimonója lágyan ölelte át derekát, hófehér nadrágja és csizmája a fagyos téli estéket idézték.

– Azt mondták követet küldenek, de én hozzám, maga a herceg jött el, micsoda megtiszteltetés. – Kou lassan felsegített, én pedig leporoltam magam. – Mintha megöregedtél volna – viccelődtem vele, de ő csak aggódva figyelte minden mozdulatomat. – Eljött az idő, hogy fejemet vegyed a bűneimért? – Kou megtorpant, s halkan felsóhajtott. Tíz év telt el, de nem változott semmit. Mintha megragadt volna egy fájdalmas örökkévalóságban.

– Vártam rád. – fordult felém.

– Írhattál volna levelet is – kuncogtam, annak ellenére, hogy minden lélegzetvételem pokolian fájt.

– Te nem akartál a szemem elé kerülni. Elbújtál az Istenek háta mögé, mint egy gyilkos.

– Az embereid ezt tartják rólam. Ahogy a hét vezér is. – suttogtam. – S igazuk van, nem vagyok más, csak egy gyilkos, aki hagyott egy élőt a holtakkal aludni. Megszegtem az ígéretemet.

– Tudom – tekintett fel az égre, s némán meredt az elhaladó esőfelhőkre. – Csodálatos egy otthont találtál. – lassan a sírhantokra vezette a tekintetét. – De a rémeid ide is követtek, hogy tudassák veled, nem vagy mindenható.

– Úgy látom gyakoroltad a szentbeszédet.

– Volt rá időm. – indult el a házam felé. – Szedelőzködj, napnyugta előtt indulunk, hosszú út áll előttünk.

– Szemet hunysz a bűneim felett, herceg? – fakadtam ki, s a szívemre helyeztem a kezem, míg hevesen gesztikuláltam. – Gyáván elmenekültem, mikor a legnagyobb szükséged volt rám... hagytam a bátyádat meghalni, s leromboltam az otthonodat.

– Kihagytad a medál rosszra való használást. – Kou, nem változott semmit, de mégis... olyan sokat változott. A nyugodt arc, a hideg tekintet, a fegyelmezett léptek, mind megmaradtak, de mégis...

– Kou.. mégis miért vártál rám mindeddig? Miért nem gyűlölsz? Miért nem ölsz meg? – kezdtek el potyogni a könnyeim. – Minden az én hibám volt.

– Mert szeretlek, Sakuya. – mondta alig hallhatóan, mire összerezzentem, s kivörösödtek orcáim. – Egy háborúban nincs jó és rossz. Ott minden összemosódik. Bármit teszünk... csak a múlt határozhatja meg tetteinket. De múlt tévedhet is. – mellém lépett s a homlokát az enyémnek döntötte. – Annyira örülök, hogy élsz. El se hinnéd, hogy Kohei mennyire örülne ennek. Tudom, hogy bűnösnek érzed magad. De nem tehettél semmit... nekem kellett volna, de hibáztam. Nem voltam elég erős. – szemei megbabonáztak. Mennyire vágytam ezekre a tekintetekre! Hogy vigaszt nyújtsanak...

– Miért egy háború miatt léptél?

– Mert tudom, hogy gyűlölöd a háborúkat, olyannyira, hogy levetkőzd a benned nyugvó fájdalmakat. – lassan végigsimított az arcomon. – Ismerlek, Hanamura Sakuya.

– Igaz, hogy a Fény Dinasztia a démonokkal szövetkezett? Elárultad...

– Meg tudom magyarázni – lépett el mellőlem. – Ki az a kislány? – pillantott a ruhámba csimpaszkodó kislányra, aki rémülten pislogott hol rám, hol ő rá.

– Mei a neve. – mosolyogtam rá bátorítóan a gyermekre. – Nem kell félned tőle – vettem fel az ölembe a gyermeket. – Ő egy herceg!

– Valóban? – csillantak fel Mei szemei. – Van hercegnőd is? – mikor ezt megkérdezte Kou egyszerűen lefagyott, én pedig kiröhögtem. Visszatértünk a házamba, ahol megvacsoráztunk, majd felszerelve a lovainkat elindultunk. Mei természetesen elaludt a karjaimban, Kou, pedig némaságba temetkezett, mint általában, mégis túl kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy mi történhetett a palotában.

– Tudod, miért törnek ki a háborúk? – tett fel egy költői kérdést Kou, mindenekelőtt. – Mert az emberek félnek. Nem tudják elfogadni milyen parányi teremtmények. A nagyok fitogtatják hatalmukat, hogy megvédjék magukat, a kicsik vicsorognak, mint a veszett kutyák....

– Azt hittem pénzről és hírnévről szólnak. Eszmékről... dicsőségről.

– Szabadságról, melynek célja a rabiga. – mondta Kou. – Mirai félretájékoztatott. – erre meghúztam a lovam kantárját, mire az megtorpant. – Én kértem erre. Ha mondhatjuk így, megint rád kenték a háborút.

– Hogy? – ráncoltam a homlokomat.

– Létrehoztak egy a tiédhez hasonló medaliont – mondta, miközben lehunyta a szemeit. – A démonokkal szövetségben.

– Hasonlót?

– Mondhatjuk hamisítványnak. Az egyik vezérből hozták létre. Ezért akartak hozzád küldeni egy követet, hogy behívjanak, majd egyszerűen megöljenek.

– A Fény Dinasztia? Apád, mindig is egy konok ember volt, de nem gondolnám, hogy egyszerűen képes végezni az embereivel, egy hamisítvány létrehozásáért.

– Apám haldoklik – itt egy pillanatra elcsendesedett. – A palotában, pedig puccs készülődik, ezért jöttem el hozzád, a segítségedre van szükségem, hogy megvédjem mind a birodalmat, mind a hét vezért a pusztulástól.

– Honnan tudtad, hogy itt megtalálhatsz?

– Megkértem Mirait, hogy tájékoztasson. – vont egyszerűen vállat. Szóval Mirai megőrizte a láthatatlan köteléket köztünk. Némán elmosolyodtam. Akármennyire akartam szabadulni a múltamtól, az annál inkább fészkelte be magát az életembe. Mirai volt a kapocs, amely egészben tartotta a darabkáira tört életemet. Pedig annak idején egy véletlen – vagy mégsem – folytán találkoztunk.

Részlet: Az Istenek születése könyvből

„Az emberek születésüktől fogva rettegésben éltek. Féltek az árnyaktól, melyek lassan alakot öltöttek, majd vicsorogva vetették magukat rájuk. Gyönge testük szétfoszlott a rémek fogai közt. Pusztulásra voltak ítéltetve, de ők élni akartak. Imáikkal hajóra szálltak, s az Isteneket keresték, hogy szabadítsák meg őket az átoksúlytól. Egy asszony hangja végül felkúszott a felhők közé. A Főistennek, Eigonak tetszettek eme hangzások, így megáldotta az asszonyt, kinek három fia született. Az legidősebb emberfiú a sötétség őrzője, a démonok ura lett, a középső emberfiú az emberek védelmezője, s a legkisebb, aki félistennek teremtett, pedig az egyensúly fenntartásáért felelt. A legkisebbet Isteni mivolta miatt, megölték a gyarló emberek félelmükben. Eigo végtelen haragra gerjedt, s elátkozta megmaradt fiait. A démonok őrzője maga is démonná vált, az emberek ura, pedig elvesztette minden erejét, s újból kiszolgáltatottá vált a démoni árnyaknak. Háború égette a parlagi földet, s örökké égetni fogja, míg nem születik új félisten, aki az egyensúlyt megtartsa. Az édesanya belebetegedett fia halálába, s fájdalmában kővé dermedt. Eigo megsajnálta a nőt, ezért, hogy véget vessen a háborúknak, új félisten gyermeket küldött. De megszabta az árát. A félistengyermek, emberből lett, ki megtapasztalta a halál ízét, majd az Isteni irgalomból újból megtestesült. Fiának adta a fájdalmat, melyet csak egy Isten viselhet el... hogy a halandók ne vágyakozzanak az Isteni hatalom iránt. Újból béke szállt a földre, de ez soha se tartott sokáig..."

    Dühösen meredtem a fiú után, (ha egy nyúl tud dühösen nézni), de idővel rájöttem, hogy ezzel nem oldok meg semmit, mivel Kounak nem állt szándékában visszajönni. Felsóhajtottam, és egy nyúl gyorsaságával neki vetődtem a fiúnak, mire kiesett a kezéből a kard. Én, amint földet értem, visszaváltoztam, a kard pedig egyszerűen belerepült a kezembe.

•  Én szóltam – pillantottam vissza Koura, aki ezúttal egy fekete macska képében meredt rám.

•  Buta emberek! – nevetett ki bennünket egy förmedvényes lény. A szemeinek a helyén két fekete paca pihent, szája habzott, libazöld meztelen bőrén, úgy tűnt, mintha moha nőtt volna. Meggörnyedt, elülső végtagjai valamiféle eldeformálódott kezekre hasonlítottak. Miközben csontos, hosszú ujjait figyeltem, észrevettem a kezeiben apám egyik könyvét. A címlapján óvatos ecsetvonásokkal ez állt: „Isteni és Démoni művészetek." Az emlékeimbe beleégett ez az irat, mivel apám előszeretettel rejtegette ezt a könyvet, annak ellenére, hogy a többi varázskönyvét egyszerűen elégette.

•  Minek az neked? – böktem felé. A démon nem válaszolt, csak elrugaszkodott hátulsó lábairól s a falon ugrálva megpróbált egérutat nyerni. Mivel nem akartam, hogy rossz kezekbe kerüljön a könyv, elindultam felé, majd egyszerűen felé dobtam a kardot. A kard egyszerűen belevájta magát a bőrébe. A lény hörgött egyet, majd egyszerűen hamuvá változott.

•  Szent fegyver? – léptem oda a könyvhöz. Nem sokat tudtam ezekről az ereklyékről, az a kevéske is csak apámtól származott.

•  Kohei-é. Én még nem kaptam meg a sajátomat.

•  Úgy hallottam húsz évesen – itt egy pillanatra megálltam, s egyszerűen kinevettem. – Te még nem vagy húsz éves, Kou-san? – letérdepeltem elé s megpaskoltam a fejét, mire visszaváltozott, de úgy nézett rám, aki képes lenne bármelyik pillanatban megölni. – Nem kell megköszönnöd. – húztam tovább.

• Még egyszer hozzám érsz, s levágom a kezed. – Állt fel s leporolta a ruháját, majd kivette a kezemből a kardot.

•  Ezzel a kézzel mentettelek meg! – dohogtam.

•  Engem nem mentett meg senki, egyedül is megoldottam volna – igazította meg csapzott tincseit.

•  Egy évvel fiatalabb vagy, szóval ne beszélj vissza az idősebbnek – puffogtam, de az arcomon ott virított egy levakarhatatlan vigyor.

•  Gyerekes – indult vissza megvacsorázni, mire én megint visszaváltoztam.

•  Mi..? Hiszen megöltem a démont – lepődtem meg.

•  Az átkok, olyanok mint a betegségek, egy kis idő kell míg teljesen távoznak a testből. Habár van ellenszer. Kohei, még erre is felkészült. – tért be a szobánkba, ahonnan egy üvegcsével bukkant fel. – Pár napig kell használni.

•  Köszönöm – mondtam, mire érzelemmentes arccal rám nézett.

•  Te vagy az idősebb, neked kellett volna megtalálni a megoldást. Lehet, hogy a te felnőttségeddel még jobb ellenszert találsz.

•  Most megsértődtél? – tettem keresztbe magam előtt a mancsaimat, s a hátsó lábamon topogva bámultam rá.

•  A gyermeknek nincs szava a felnőttek körében. – Tért be az étkezőbe, ahol már Rei is feltűnt s édesanyját legyezgette. Mikor meglátott engem, úgy meredt rám, mintha legalább egy szellemet látna, mire felsóhajtottam.

•  Minden rendben? – kérdeztem, mire Kou beadta a derekát – látván a lány zavarát – s a mancsomba nyomta az ellenszert. Azonnal belekortyoltam az üvegcsébe, mire visszatértem a valódi alakomba. A vacsora további része csendben telt, Kou nem magyarázott el semmit, csak nyugodtan elfogyasztotta a vacsoráját, majd aludni tért volna.. ha hagytam volna. Ráültem a lábaira s úgy meredtem rá, hátha meggyőzőm. Kou lassan felült, s dühösen meredt rám.

•  Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol nekem a történtekért?

•  Nem gondolod, hogy ez már a személyes tér megsértésének számít? – értetlenül meredtem rá, mire beleharapott az ajkaiba, s elgondolkozott a még visszatartott tetteinek a következményein...végül csak engedett. – Legalább az ágyadba menj vissza. – azonnal vettem a célzást, s mint egy jó kisgyerek visszakotródtam a térfelemre. – Mi az első kérdésed? – elmerengtem, hogy mi is érdekelne a legjobban, de az volt az igazság túl sok kérdésem volt. Többet akartam tudni a démonokról, a szent kardokról, arról, hogy miért vett maga mellé a herceg és honnan tudta, hogy szükségünk lesz a kardra. Tudni akartam, miért kellett a démonnak apám könyve... s tudni, akartam, mit rejtegetett apám.

•  Apádat, Kohei küldte érted. – kezdett bele Kou, mire összerezzentem. – Kohei hatalmas spirituális energiával rendelkezik, szóval érzi mások erejét, megérzett téged, s a közelében akart tudni, mivel tudta milyen sors vár az olyan emberekre, mint te. Anyád is ebben az üldöztetésben halt meg. Ezért adta parancsba apádnak, hogy tiltson el a tanulástól. Apám is érezte azt az energiát, s tapasztalatból tudta, hogy Kohei-nek igaza van. De az erőt lehetetlenség elnyomni, ha megpróbáljuk azt tenni, egyszerűen összezúz bennünket. Akik, természetesen kevesebb energiával rendelkeznek, leélhetik úgy is az életüket, hogy soha se használták. Kohei tudta, hogy örökké nem tarthat kalitkában zárva, ezért döntött úgy, hogy levelet küld érted. – itt vett egy nagy levegőt. – A Démon bizonyára csak megérezte a tiltott könyv illatát, mivel a varázs, amivel apád elzárta, halálával megszűnt. A könyv apád tanulmányainak egyike, melyet éveken át kutatott, de egy kudarc után befejezett. Amikor elkezdtél érdeklődni irántuk, bizonyára feltéptél egy régi sebet, ezért pusztított el mindent. Egy mű kivételével. Mert azt az egyet sajnálta... túl közel állt a szívéhez. Mert ha megfejti a rejtélyt, talán visszakaphatta volna azt a nőt, akit annyira szeretett. – Kou megállt.

•  A démonnak miért kellett a könyv és Kou mit akar kezdeni az erőmmel.. ha mindeddig arra törekedett, hogy elnyomja? – kezdtem egyre tisztábban látnia a dolgokat.

•  Mint látod – vette fel maga mellől a könyvet. – A címe: Isteni és Démoni művészetek. Ez az első mű – egy kicsit elgondolkozott. – szerintem, aki egynek vette a két kasztot. Az Istenek és a Démonok örök ellenségek. Minden könyv vagy egyik nagyságáról vagy a másikéról ír. A démonokat gyilkos vadállatnak veszik, az Isteneket védelmezőknek. Az Istenek létéről sokkal kevesebbet tudunk, mint a démonokéról. Ebben a könyvben, szinte minden le van írva, mind a két kasztról. Sőt, szinte egyenlő létformának veszi őket. Mintha csak egy Isten elárulta volna a titkait... hogy egy ember, hasonlóvá válhasson, mint ők, hogy legyőzzék vele a démonokat. De nem igazán értek hozzá, Kohei több mindent le tudna szűrni. – megint felsóhajtott. – Utálok ennyit beszélni – meredt rám, de látta, hogy csillognak a szemeim. – Végül, de nem utolsó sorban, Kohei fel akarja a állítani a hét vezért, mivel érzi, hogy háború közeledik. Egy olyan háború, ahol az Istenek és a démonok összecsapnak. Az embereket, pedig sakkbábuként próbálják mozgatni... Egy klán, az öt nagy klánból háborút fog indítani pár hónap múlva. Addigra meg kell szerveznie a hadseregét.

•  Miért nem állítja már meg most őket? – csodálkoztam, ha Kohei tudja, akkor mégis...

•  Túl kevesen vagyunk hozzá. Akik, pedig lepaktálnak a démonokkal, pár hét alatt élőhalottakká válnak. Agyatlan lényekkel elég nehéz kompromisszumot kötni. Ezért akar Kohei hét erős hadvezért, hét erős hadsereggel.

•  Azt akarja, hogy pár hónap alatt hadvezérré váljak? Tudja, hogy csak egy húsz éves fiú vagyok?

•  Tőlem azt várja, hogy gyűjtsem össze neki azokat a hadvezéreket – suttogta Kou-san. – Elhívott rajtad és rajtam kívül öt erőhasználót, hogy küzdjenek meg velem. Rám bízta, hogy én döntsem el, ki maradhat, míg téged kitaníttat. Bízik benned, Hanamura Sakuya. Téged egy szó nélkül vezérévé tett. – Kou komolyan beszélt, érzelemmentes arcán, mintha megrezdült volna pár izom. – Nehogy csalódást okozz neki! Van még valami kérdésed? Holnap korán kelünk – feküdt le. – Ha van, kérdezd meg a bogaraktól, mert engem már nem érdekel. – némán meredtem rá, majd egyszerűen eldőltem az ágyamon. Az agyam ugyan tovább kattogott, de ennek ellenére pár pillanat alatt elaludtam.

• Álmomban édesanyámmal találkoztam, akinek az ölében ültem és barackot ettem. Mikor újból bele akartam harapni a barackba, az egyszerűen elrohadt, a nő akinek az ölében ültem, pedig nem anyám volt.

•  Miért születtél meg? – kérdezte tőlem az ismeretlen női alak. – Miért kell olyannak lenned, mint nekem? Szörnyetegek vagyunk! Halált érdemlünk!...

• ***

• Kohei mosolyogva fogyasztotta el a reggeli teáját, miközben végigmérte a két visszatért bárányát. Kou némán kortyolgatta a teáját, miközben Sakuya átszellemülten mesélte a történteket, és halomszámra tömte magába a finomságokat. Már a harmadik almánál tartott, mikor megszomjazott, és belekortyolt a teájába, mikor Kohei feltett egy zavarbaejtő kérdést:

• Sajnálom Sakuya, hogy az öcsém, ily módon viselkedik veled. Tudod a szerelmes – mielőtt ezt befejezhette volna Sakuya egyszerűen ráköpte a zöld folyadékot Koura, aki pár pillanatig mozdulatlanul ült, mivel fel se fogta mi történt körülötte.

•  Bocsánat – szabadkozott Sakuya, s megpróbálta letörölni a teát, de mielőtt még hozzáérhetett volna Kou-hoz, az felállt és kiviharzott a szobából.

• Kicsit sértődékeny – takarta el legyezőjével mosolyát Kohei. – Nem kell komolya venned, Hanamura Sakuya. – Sakuya visszafordult Kohei-hez, aki szándékosan tüntette el a színről Kou-t. – Szeretnék tőled kérni egy szívességet. Kérlek, maradj Kou mellett, bármi is történjék.

  ***    

        Hogy is felejthettem volna el azt a szívességet. Azt a mindenekelőtti szívességet, ami megpecsételte, mindenekelőtt a sorsomat. Kohei mintha már mindent tudott volna. Mintha még az Istenek is kijátszotta volna, úgy tervelte ki, hogyan menti meg sorsától öccsét. Mintha csak tudta volna, hogy hibázok és a halálba sodrom őt. Majd dühömből otthont teremtek a hercegnek, aki a háborúban mindent elvesztett. Minden Kou ért történt. Nem a győzelemért. Nem a saját életérét. Hanem Kou-ért, akiben a népének menedékét látta. Kou-nak tett ígéretem szinte pont ugyan ez volt. Csak ő arra kért engem, hogy Kohei-t mentsem meg. Mindkettőjüket meg akartam menteni. Az lett volna a feladatom, mint a testőrük, a hadvezérük, mint a támaszuk, mint a barátjuk.

• De elbuktam.

     Hideg volt. Az égből lassacskán üvegszilánkok kezdtek aláhullani, melyek tükörként szembeállították Sakuyát önmagával. Azzal a személlyel, aki volt, és azzal, akivé válni akart. Összehúzta magán a fekete palástját, majd halkan felsóhajtott. Kisírt szemeit csípték a szél deres ujjai ajkain át fáradt gőzfelhő kúszott az ég felé. A hófelhők eltakarták a holdat, mégis néha rákacsintott a magányos lovasokra, akik némán ballagtak a sötétségben. Édesapja soha nem engedte ilyen időben lovagolni, még akkor sem, amikor elmúlt tizenhat éves. Eleinte ugyan együtt szelték a dombokat, együtt fedezték fel a birodalmuk rejtet zugait, de miután a férfi betegeskedni kezdett, még őt se engedte, hogy újból belevesse magát a sűrű erdőbe és a tömérdek kalandba. Idejének nagy részét varázskönyvek tanulmányozásával töltötte, habár egész életében abban a hitben ént, hogy ő nem rendelkezik efféle erőkkel. Ellenben apja... talán egy lehetett a legerősebb mágusok közül. A férfi ugyan nem sokat beszélt előző életéről, s ha néha rákérdezett a könyvekre, nem válaszolt neki, vagy elterelte a témát, volt, hogy a tűzre dobta a könyveket... s elhitette vele, hogy Ő bizony nem rendelkezik ilyesféle energiákkal. Sakuya nem tartozott a kiválasztottak közé, így sose érheti meg az erő használatának...

•  Valamiért hazudott nekem? – suttogta magában. Tisztelte apját, aki bármikor kiállt mellette, s saját fiaként nevelte... mégis eltiltotta a varázskönyvektől, a mitikus energiáktól. Mintha nem akarta volna, hogy tudomást szerezzen róla... amikor pedig mégis valahogy rátalált, eltántorította tőle. – Valamit titkolt előlem? – Sakuya emlékeiben élt egy ballépés, amely miatt apja tiltotta ezektől az energiáktól, de már nem derengett neki tisztán az a bizonyos pillanat. Csak annyira emlékszik, hogy édesanyja védelmében használta, akkor, amikor rájuk támadt egy csapat farkas. Emlékszik, hogy az emberek űzték ki őket az erdőbe. S ugyan így esett a hó. Anyja csak ment.. mezítelen lábai kékesre-lilásra fagytak a hóban, de töretlenül húzta. Majd emlékszik, hogy farkasok támadtak rájuk... s mikor felébredt, anya és a farkasok holtan feküdtek körülötte.

•  Nem szabad használnod – nevelőapja haloványan derengett szemei előtt. – Ha rájönnek, mind meg akarnak, majd ölni! – most már tudta, tudta miért nem használhatta, miért tiltotta tőle. – Én, majd megvédelek. Bebizonyítom, hogy nem hibáztam...

•  Sakuya, megérkeztünk már? – kérdezte Kou egy takaros ház ellőtt álldogálva. Sakuya rémülten eszmélt fel a gondolataiból, majd ajkaira mosoly kúszott. Végre hazaérkezett. Azonnal leugrott a lováról, és oldalra tolta a bejárati ajtót. A havazás elkezdett erősödni.

•  Misa-san! – kiáltott be a házba, ahonnan egy fiatal nő lépett ki, s mikor meglátta a fiút, a nyakába ugrott és zokogva magához szorította.

•  Sakuya úrfi, Isten hozta! – fekete kontya kuszán pihent a fején, arcát, pedig kissé megőszült tincsek keretezték, mégis a nő bájosnak volt mondható. Egyszerű kimonót viselt, ajkain pedig lágy mosoly pihent. Szemeiben könnyek csillogtak, ahogy végigmérte Sakuyát, majd Kou felé fordult.

• Kerüljön beljebb, herceg. Készítek önöknek meleg vizet, addig Rei elkészíti a vacsorát.

•  Ne segít...

•  Még most érkezett úrfi – dohogta a nő és csípőre tette a kezeit. – Bizonyára fáradt.. és ne hagyja magára a vendégünket – pillantott rá a zavart Kou-ra, aki nem igazán értette a helyzetet. Addig eljutott, hogy ez a bizonyos nő a Hanamura család szolgálója, de azt már nem értette, hogy az „úrfi", miért beszél vele olyan közvetlenül, s miért ajánlja fel, hogy segít egy szolgálónak. – A szobájukat is kiválasztottam. Nem gond, hogy csak az úrfi szobáját készítettem el. A vendégszobák beáztak a havazás miatt, az édesapja szobája pedig szellőztetésre szorul. – látta, ahogy Kou-t kirázta a hideg, de nem szólt semmit. Nem mintha bolhás lenne... jégherceg... – gondolta magában Sakuya. Egy gyors tisztálkodás után teljesen felfrissülten foglalta el a futonját, Kou, pedig ódzkodva ült le mellé, hosszú, fekete tincsei vizesen ölelték körbe, miközben hálóingét igazgatta.

• Azt mondták lassan kész a vacsora – dőlt el a futonján Sakuya, hófehér tincsei mint egy kiterített lepel úgy borult rá a színes szövetre. Lehunyta a szemeit, majd lassan felsóhajtott: – Nem értem miért nem kedvel az úrfi, de tudja nem is annyira érdekel. Tudom, hogy legbelül egy parányit, mégis... – elgondolkozott. – Legalább sajnálatot érez irántam, mivel elkísért.

•  Csak az agyamra ment a bátyám – dohogta a herceg, Sakuya elhúzta a száját. – De meg kell, hogy szokjam. Végül is, a bátyám testőre lettél.

•  Beletörődött? –beszélt magában Sakuya, majd elvigyorodott. – Megyek, meglátogatom apám oltárát. Menjen, fogyassza el a vacsoráját, később, majd én is csatlakozok önhöz.

• Nem – állt fel a fiú, mire Sakuya összerezzent. – Én is tiszteletemet teszem – s követte Sakuyát. A fehér hajú nem igazán értette, de nem tette szóvá. Édesapja oltára a beázott vendégszobák mellett foglaltak helyet. A fiú füstölőt gyújtott, majd elmormolt egy imát, miközben a szobát bejárta a füstölő aromája. Kou hasonlóan megtisztelte a holt férfit, majd Sakuyára pillantott. A fiú némán meredt maga elé, mintha a gondolatai csak elkalandoztak volna... szemeiből, pedig hirtelen aprócska könnyek kúsztak alá, s hangosan koppantak a bambusz parkettán.

• A kék a kedvenc színem – hajolt a fiúhoz közel, szinte érezte a fehér hajú zaklatott lihegését, ahogy próbálja elnyomni a zokogását. Sakuya lassan ráemelte a tekintetét, arcára vörös rózsák kúsztak, ahogy végigmérte a pár centire térdeplő fiúnak az arcát. – S nem szeretem, ha egy férfi sír. – állt fel, mire Sakuya puffogva felugrott.

•  Én nem is sírok!

• Azt hittem azt mondod, hogy nem vagy férfi – hajolt meg az oltár előtt, majd elindult az étkező felé. Sakuya az apja felé fordult, és duzzogva mutogatott a fiúra.

•  Látott már apám ilyen alakot? – hirtelen erős szél borzolta fel a kedélyeit, amely a beázott szobák felől érkezett, majd valamiféle mocorgást is felfedezett.

•  Mosómedve lenne? – gondolkozott el. Még gyermekkorából emlékezett, hogy egy télen egy egész mosómedve família költözött be az egyik szobájukba. Misa-san forrongott, de az apjának nem volt szíve kidobni az állatokat. Így egész télen át aprócska mosómedvékkel játszadozott. Kinyitotta az ajtót, mire furcsa szag ütötte meg az orrát. Befogva az orrát sétált a hang forrásához, majd meglátott egy aprócska torz valamit, ami rávigyorgott, majd eltűnt a szemei elől... Ez volt az első alkalom, amikor Hanamura Sakuya démonnal találkozott. Rémülten kapta a kezét a szája elé, majd lélekszakadva rohant ki a szobából, és vetődött rá a koronahercegre, aki még reagálni is elfelejtett.

•  Egy szörnyeteg! – zokogta, s mire ezt kinyögte, hirtelen fehér füst vette körbe, s mikor legközelebb kinyitotta a szemeit, mintha Kou-san, sokkal magasabb lett volna tőle. – Mi történt? – pislogott nagyokat, mire Kou arca egyszerűen lefagyott, és csak ennyit mondott. – Hogy lettél nyúl? – Sakuya belepillantott Kou levésébe. Valóban egy hófehér nyúlpofája tekintett vissza rá.

• Azt én szeretném – mielőtt még befejezhette volna, amit elkezdett mondani. Kou felemelte és pár pillanatig némán bámult rá.

•  Így visszajöhetsz. – mondta végül.

•  Mi történt az úrfival? – kérdezte rémülten Misa-san. Kou lassan felállt és a hóna alá csapta Sakuyát.

•  Elátkozták, bizonyára találkozott egy démonnal.

•  Démon? – suttogta a nő, mire Kou felsóhajtott. Utált beszélni... semmi kedve nem volt elmesélni a történetet. Kohei jobban értett hozzá. Az emberek tudtak a démonok létezéséről, ismerték a történeteket, de nagyon kevesen élték túl a valós találkozásokat. Ezért sok hazugság keringett a köreikben. Sakuya is ismerte ezeket a történeteket, de még ő se találkozott hasonló szerzetekkel.

•  Ha mellettünk maradsz, sok ilyen lénnyel fogsz összefutni – vette fel a kardját Kou, majd egy talizmánt húzott ki a zsebéből. – Nem beszélve a bolyongókról. Ezért akarja annyira megtanítani neked Kohei az erőd használatát... mivel nagyon kevesen tudnak szembe szállni ezekkel a lényekkel. Pedig, mintha egyre többen lennének.

•  Értem... de azért vissza tudsz változtatni? – nézett rá könyörögve. – Vagy örökké így maradok?

•  Az átkokat meg lehet törni. Nem nagy dolog... egyszerűen meg kell ölnöd a Démont.

• Igazán egyszerű – csapta hátra a füleit dühösen. – Egy ilyen testben...

• Ideiglenesen is megtörheted. Csak rá kell jönni – mielőtt ezt kimondta volna, Sakuya visszaváltozott, mire lehúzta a földre, és ráesett a fiúra.

•  Bocsánat – vigyorgott zavartan a fiú, aki Kou alatt feküdt. A herceg arca eltorzult, majd felugrott és elrohant... – Én mondtam – kiáltott utána fiú, de a herceg már messze járt. – Kou-san, ideiglenesen megtörted az átkot! – Sakuya hirtelen visszaváltozott. – Hé, Kou-san, megengedem, hogy még egyszer megfogj!