A nagycsarnok megtelt bámészkodókkal, a legtöbbjüket nem igazán érdekelte a bemutató, csupán a fiút akarták látni. A második koronaherceget, akiről ódákat zengtek a birodalomban. A régiók hercegnői epedve vágyakoztak utána, s akár egy egyszerű pillantásért is ölni tudtak volna. Ugyanakkor, sokan összesúgtak az ifjúúr háta mögött. Ezernyi rosszakarója volt, akik hideg modorát rótták fel legnagyobb hibájának. Néha, még „jéghercegnek" is csúfolták. Kohei-el ellentétben ő mindig merem volt, hideg és szűkszavú, de ha valaki magára haragította a csendes oroszlán a tekintetével marcangolta szét... Mindenben kimagasló volt, és bármibe belekezdett, pár óra gyakorlás után a mesterévé vált. Egy született tehetség volt. Olyan ember volt, akire bárki felnézhetett.
Hűvös, mint a késő őszi szél – suttogta Kohei-san, ahogy végigmérte öccsét, aki éppen kifeszítette az íját. – Édesanyánk halála óta pedig, mintha megnémult volna. – felsóhajtott, majd rám pillantott, mire felvontam a szemöldökömet. – Képes lennél legyőzni?
Tessék? – csóváltam meg azonnal a fejemet. Ránézésre se tetszettem az úrfinak.. nincs annyi merszem, hogy még jobban kivívjam az ellenszenvét.
Édesapád sokat mesélt arról, hogy nagyon tehetséges vagy.
Falusi fiúcskák körében – motyogtam. – Régen volt már – szabadkoztam. – Ezer éve nem fogtam íjat a kezemben. – Tehetséges voltam. A maréknyi erőm ellenére az íjászat és a kardforgatás elég jól ment, de én ismerem a határaimat. Kou elengedte a nyilat, amely homlokegyenest száguldott a kör közép pontjába.
Még soha se tévedett. – duzzogták a körülöttünk álldogáló velem egykorú fiúk. – A jégherceg egy lehetetlen alak.
Hallotta? – néztem rá könyörögve a hercegre, mire a fiúk elhallgattak, és rémülten vánszorogtak odébb.
Talán félsz tőle? – cukkolt Kohei-san, mire dühösen összehúztam a szemöldökömet.
Biztos vagyok benne, hogy vesztenék... szóval... – egy ördögi terv fogant meg a fejemben. – Ha vesztek.. ön is rájöhet, milyen haszontalan egy szerzet vagyok... így nyugodtan haza is engedhet. – Nevelőapámmal úgy is el tudnám hitetni, hogy megbuktam, és visszaengedne. Amúgy is senki se maradt otthon, hogy vigyázzon az egészségére. Én pedig...
De ha netalán győzöl – takarta el mosolyra húzódó ajkait Kohei-san. – Örök hűséget fogadsz nekünk. Én, pedig tanítványommá fogadlak. – értetlenül pislogtam rá. – Nevelőapád bizonyára megtanított a kardforgatásra, de a spirituális energiáidat nem edzetted.
Spirituális erő? Azzal csak a kiválasztottak rendelkeznek – legyintettem. – Sajnos én...
Csak a közembereket hitegetik efféle szamárságokkal. – mondta. – Mindenki rendelkezik egy minimális energiával. De ahogy írni és olvasni meg tanultunk, az erő használatát is meg kell tanulnunk. A te erőd egészen kimagasló.. lehetetlen, hogy ne érzékeld.
Mégis haszontalan – emeltem fel egy kicsit a hangom, amit azonnal meg is bántam. – Sajnálom, nem úgy...
Szóval megegyeztünk? – nyújtotta felém a kezét. – Ha veszítesz... élheted a saját nyugodt kis életed... de ha győzöl... a spirituális erő mesterévé teszlek, hogy dinasztiánk védelmezőjévé válj. – végül beleegyeztem. Kohei-san sok szerencsét kívánt, én pedig remegő léptekkel vettem fel az egyik asztalon pihenő íjat. Kou a homlokát ráncolva figyelt, majd mikor odalibbent Kohei-san és mindent elmagyarázott neki, visszafordult hozzám, s egyszerűen vállat vont.
Három lövés! – integetett a távolból Kohei-san. Kou nem vett tudomást róla csak előtte az első nyilát, ami pontosan a karika közepére talált. Halkan felsóhajtottam. Végül is nem kell győznöm. Elég ha csak ellövöm. Én bizony nem akarok itt maradni. Nem szeretem ezeket a gazdag úrfikat. Nem szeretem ezt az egyszerű szemfényvesztést... az intrikákat. Békésen szeretnék élni. Nem vágyom rá, hogy nevelőapám nyomdokaiba lépjek. Szívesen elvoltam én az állatok gondozásával, a betakarítással. Szívesen segítettem Misa-sannak főzni, kitakarítani a szobákat és kimosni az ágyneműket. Mégis... Hálám jeléül... hogy megmentett. hogy nem hagyott az utcán megdögleni...
Nem engedem, hogy kárba vesszen – suttogtam, miközben elengedtem a nyilamat, ami áthasítva Kou-san nyilát, belefúródott a szalmába. A közönség elnémult, majd hangos üdvrivalgásban törtek ki. Sikerült? Némán meredtem a céltáblára, majd valami sötét aura félét véltem felfedezni magam mellett, mire kirázott a hideg. Erősen verejtékezve, és dadogva fordultam Kou felé, akinek ugyan az arcán nem látszódott semmi, de a kisugárzása baljóssá vált.
Meglepődött, Kou- úrfi? – vigyorodtam el, mire a fiú a kezébe vette az újabb vesszőjét és ellőtte. Majd a következőt is. De míg az egyik szépen belesimult az én vesszőmbe, a másik még a céltáblát se érte el, ellőtte a földbe ért célba. – Szép lövés! – mondtam, majd én is ellőttem a vesszőket. Mind betalált.... szóval én nyertem.
A fenébe – törölgettem a könnyeimet, míg Kohei boldogan ugrált mellénk, s gratulált nekem. Kou, arca elfehéredett, de semmit se mondott. Némán meredt a félre lőtt nyílára.
Tudod, nem hittem volna, hogy le tudod győzni Kou-t – fordult felém Kohei, mire lefagyott a mosoly az arcomról. – Féltem is, hogy elveszítek egy ilyen barátot, mint te.
Barátot? – csillantak fel a szemeimet. – De Kohei-san én csak...– gyűltek könnyek a szemeimbe, s rávetettem magam Kohei-sanra, aki vigyorogva tűrte a ruhájába száradó taknyomat... ellenben a testőrségével, akik vadállatmódjára támadtak rám, és szedtek le a hercegről. – Sajnálom – poroltam le magamat, mire Kohei-san csak elnevette magát.
Szórakoztató egy alak vagy, Hanamura Sakuya. – Kou csak felhúzta az orrát, majd félredobva az íját elindult egy másik irányba.
Várjon, Kou-san – rántottam vissza a kezénél fogva, mire úgy meredt rám, mintha legalább fertőző lennék... hah, nehéz lesz az ő barátságát elnyernem... – A fogadalmam – húztam magamhoz Kohei-sant, és szembeállítottam magammal a két fiút. A hercegek érdeklődve pislogtak rám, majd amikor letérdeltem eléjük s fejet hajtottam nekik, szó nélkül maradtak, még levegőt is elfelejtettek venni. – Én Hanamura Sakuya, Hanamura Akihito fia, ezennel hűséget fogadok Miyamoto Kohei és Kou-samának. Életemet a kezükbe helyezem, és mindenáron megvédem őket. – Kou felhorkant, Kohei-san, pedig kinevetett... de így történt. Így váltam a Miyamoto család testőrévé, s Kohei tanítványává.
Az ígéretem után egy héttel, Nevelőapám elhalálozott. Megtiltotta,hogy részt vegyek a temetésén, így csak azután térhettem haza, hogy megejtették a halotti tort. Kohei nehezen engedett haza, mivel azokban az időkben erős viharok tomboltak, s félt, hogy megsérülök, vagy eltűnök az utam során. De mivel rendíthetetlen voltam, legalább egy imát akartam mondani apámért, a házoltárjánál, végül beadta a derekát, és elengedett. Egy feltétellel. Ha Kou-san velem tart. Kou-nak a gyűlöletet kezdett alább hagyni, de újból kiújult, amikor meghallotta Kohei kérését. Az idősebb fiú, szinte napokig könyörgött neki... majd egy nap... szó nélkül megjelent a szobám ajtajában egy felszerelt lóval az oldalán.
Vigyázzatok magatokra! – intett búcsút nekünk Kohei-san, mikor elindultunk. Hideg volt ugyan, de a szél nem fújt s a hó sem esett. A lovak lassan vágtak át a vastag takarón, amely még az előző éjszakákon esett, éveknek telt egy egy kilométer megtétele. Kou mellett, pedig egy örökkévalóságnak. A herceg néma volt, mint egy hal. Ha kérdeztem valamit, mormogott pár szót, de néha nem is válaszolt.
Még haragszik rám, Kou úrfi? – kérdeztem egy pár óra múltával, amikor már sötétedni kezdett.
Nem – válaszolt egyszerűen.
Akkor miért nem néz a szemeimbe?
Az utat figyelem – mondta monoton hangon.
Mi a kedvenc színe? – kérdeztem. A herceg megrántotta a lova kantárját, mire a ló megtorpant s felém pillantott.
Ezt mire véljem? Szórakozol velem?
Eszem ágában sincs. – csóváltam meg a fejem, majd feltekintettem az égre. – Szereti a havazást? Gyermekoromban sokszor építettem hóembert. Szerettem volna, ha apám is játszana velem, de nem tehette meg... néha megpróbáltam becsempészni neki is a havat... de mire elértem az ágyához, elolvadt.
Buta gyerek lehettél – indult el újból.
A gyerekeknél ez természetes – mondtam.
Még egy ötéves is tudja, hogy a meleg hatására a hó elolvad.
Babpasztából is csináltam hóembert... az már nem olvadt el – próbáltam menteni a menthetőt. – Habár ha azt kint hagytam az asztalon... a kutyák megették. Olyankor mindig sírtam... mire apa csinált nekem újakat. – a herceg nem igazán figyelt rám, de az engem annyira nem zavart tovább meséltem, mindenféle buta, gyerekes mesét. Beszéltem és beszéltem, míg be nem rekedtem... de a szívemben lévő fájdalmat nem tudtam elnyomni. Végül az út felénél abbahagytam... csak követtem a jégherceget. A fiú daliás alakját egy hosszú, vastag palást takarta, hosszú fekete tincsei lágyan ringatóztak a ló minden egyes lépésénél.
Kou-san, hisz az Istenekben? Apám sokat mesélt róluk... s azt mondta, hogy ha ő eltávozik az élők soraiból, tudja, hogy majd az Istenek vigyáznak rám. Én mindeddig bíztam ebben... imádkoztam, hogy apám épüljön fel. De nem változott semmi. – azt hittem, megint hozzám vág valamit, de helyette csak ennyit mondott:
Az Istenek akaratát nem tudjuk megfejteni...csak elfogadni. Ha valaminek vége szakad, elkezdődik valami új. Ez az élet körforgása. Az Istenek szerették apádat... hiszen nem a semmiért találkozott veled...
„ Kohei némán olvasta a levelet, majd halkan felsóhajtott. Kou felpillantott a könyvéből és kérdőn mustrálta a bátyja arcát.
Hanamura-san szeretne kérni tőlünk egy szívességet. Szeretné, ha a fiát a családunk mellé vennénk. – Kou nem igazán értette, miért ilyen nagydolog az egész. Ha jól dolgozik, miért nem jöhetne? Elférne már ide pár dolgosabb fiú.
Igen? – ráncolta a homlokát. – Mégis miért vagy ilyen gondterhelt Kohei?
Azért akarja ideküldeni, mert érzi, hogy halálán van, s nem szeretné, ha a fiú végignézné a szenvedését. – Kou nem mondott semmit, csak bólintott."
Kou nem nézett vissza a fiúra. Elég volt számára hallani a halk szipogást.
Az Istenek veled vannak, Hanamura Sakuya. Látom, ahogy a kezeidet fogják. S akkor is láttam, amikor megfeszítetted azokat a húrokat.”
