A késő tavaszi szél vidáman ugrált át a sírbuckákon, melyeket napokig építgettem az elpusztult falu árnyékában. Mei aprócska köveket gyűjtögetett a házam melletti folyóból, hogy feldíszítse a sírokat, s játékosan szedegette a bokrétákat, hogy koszorút fűzzön a karókra, melyeket a sírok elé állítottam. Tizenhárom hant pihent egymás mellett katonásan. Volt köztük idős, fiatal, nő és férfi. Mégis azokban a pillanatokban inkább tűntek egynek – hibáim gennyes foltjának– mintsem több- kisebb porszemnek.

– Látjátok semmit se változtam – térdeltem le eléjük. Szemeimet csípte a por, ruhámat sár és hamu mosta át. Kezeimet imára kulcsoltam, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Haragudtam az Istenekre. Haragudtam magamra... de legfőbbként azokra a pokolfajzatokra. Ha újból erős lennék, nem játszadozhatna velem senki... ha megint... megszédültem. Az emlékeim bormámorába fulladtam... Ha az erőm, megint... Éreztem, hogy az egész testem izzani kezd. Porcikáim egyesével égtek porrá, majd támadtak fel hamujukból... A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A fejemben ezernyi kiáltás csendült fel, lábaim remegni kezdtek, inaim, pedig ki akartak szakadni a helyükről. Hófehér hajkoronám, mintha csak futótűz kapta volna meg, lassan feketévé vált, s ahogy könnyeim pocsolyájába pillantottam megláttam Vérvörös szemeimet. – Nem lehet, nem térhetsz vissza, te gyilkos! – ordítottam magamból kikelve.

„Égj el te undok nemzet!" „A halál a te méltó büntetésed" „Te érted ontottam saját vérem, te pedig elárultál engem" – zúgott fejemben egy kiállhatatlan hang.

– Elég legyen, szállj ki a fejemből! – álltam fel, s megszorítottam a medaliont, de az semmire se reagált.

– Égj el a bűneiddel együtt... ezt mondták neked, de te mégis szereted őket. Onthattad volna vérüket... hatalmas voltál, akár egy Isten... Isten lehettél volna!

– Csendet! – hunytam le a szemeimet, mire megint hallottam az emberek halálhörgését, a lángok néma sercegését.

– Hadd égjen... égjen porrá... minden – kezeim irányíthatatlanul közeledtek a mellettem álldogáló Meihez, aki mindeddig rémülten figyelte érhetetlen játékomat.

– Menekülj! Menj távolabb! – kiáltottam rá zihálva a kislányra, aki remegve követte utasításaimat és távolabb húzódott tőlem. Már nem voltam olyan erős, hogy legyőzzem ezen énemet, de tudtam, hogy ha nem állítom meg a múlt tengere elönt, s kárt tehetek magamban, vagy valaki másban... – Már nem vagyok, olyan naiv, mint hiszed...

– Mégsem tudod megállítani a lángjaid... egy vagy velem, én a részed vagyok, te az én részem vagy. Nem tagadhatsz meg. A véredet nem tagadhatod meg...

– De az én véremet se – lépett felém egy alak, majd belevágott a tenyerébe s rám csepegtette a vérét, mire a hajam visszaváltozott fehérré, s elmúltak a fájdalmaim. Azt a bársonyos, ugyanakkor ridegkék hangot bárhonnan felismertem volna. Lassan felemeltem a fejem és lágyan elmosolyodtam, amint találkoztak szemeink. Kou herceg hosszú, fekete tincsei varázslatos palástként ölelték körbe alakját, tengerkék kimonója lágyan ölelte át derekát, hófehér nadrágja és csizmája a fagyos téli estéket idézték.

– Azt mondták követet küldenek, de én hozzám, maga a herceg jött el, micsoda megtiszteltetés. – Kou lassan felsegített, én pedig leporoltam magam. – Mintha megöregedtél volna – viccelődtem vele, de ő csak aggódva figyelte minden mozdulatomat. – Eljött az idő, hogy fejemet vegyed a bűneimért? – Kou megtorpant, s halkan felsóhajtott. Tíz év telt el, de nem változott semmit. Mintha megragadt volna egy fájdalmas örökkévalóságban.

– Vártam rád. – fordult felém.

– Írhattál volna levelet is – kuncogtam, annak ellenére, hogy minden lélegzetvételem pokolian fájt.

– Te nem akartál a szemem elé kerülni. Elbújtál az Istenek háta mögé, mint egy gyilkos.

– Az embereid ezt tartják rólam. Ahogy a hét vezér is. – suttogtam. – S igazuk van, nem vagyok más, csak egy gyilkos, aki hagyott egy élőt a holtakkal aludni. Megszegtem az ígéretemet.

– Tudom – tekintett fel az égre, s némán meredt az elhaladó esőfelhőkre. – Csodálatos egy otthont találtál. – lassan a sírhantokra vezette a tekintetét. – De a rémeid ide is követtek, hogy tudassák veled, nem vagy mindenható.

– Úgy látom gyakoroltad a szentbeszédet.

– Volt rá időm. – indult el a házam felé. – Szedelőzködj, napnyugta előtt indulunk, hosszú út áll előttünk.

– Szemet hunysz a bűneim felett, herceg? – fakadtam ki, s a szívemre helyeztem a kezem, míg hevesen gesztikuláltam. – Gyáván elmenekültem, mikor a legnagyobb szükséged volt rám... hagytam a bátyádat meghalni, s leromboltam az otthonodat.

– Kihagytad a medál rosszra való használást. – Kou, nem változott semmit, de mégis... olyan sokat változott. A nyugodt arc, a hideg tekintet, a fegyelmezett léptek, mind megmaradtak, de mégis...

– Kou.. mégis miért vártál rám mindeddig? Miért nem gyűlölsz? Miért nem ölsz meg? – kezdtek el potyogni a könnyeim. – Minden az én hibám volt.

– Mert szeretlek, Sakuya. – mondta alig hallhatóan, mire összerezzentem, s kivörösödtek orcáim. – Egy háborúban nincs jó és rossz. Ott minden összemosódik. Bármit teszünk... csak a múlt határozhatja meg tetteinket. De múlt tévedhet is. – mellém lépett s a homlokát az enyémnek döntötte. – Annyira örülök, hogy élsz. El se hinnéd, hogy Kohei mennyire örülne ennek. Tudom, hogy bűnösnek érzed magad. De nem tehettél semmit... nekem kellett volna, de hibáztam. Nem voltam elég erős. – szemei megbabonáztak. Mennyire vágytam ezekre a tekintetekre! Hogy vigaszt nyújtsanak...

– Miért egy háború miatt léptél?

– Mert tudom, hogy gyűlölöd a háborúkat, olyannyira, hogy levetkőzd a benned nyugvó fájdalmakat. – lassan végigsimított az arcomon. – Ismerlek, Hanamura Sakuya.

– Igaz, hogy a Fény Dinasztia a démonokkal szövetkezett? Elárultad...

– Meg tudom magyarázni – lépett el mellőlem. – Ki az a kislány? – pillantott a ruhámba csimpaszkodó kislányra, aki rémülten pislogott hol rám, hol ő rá.

– Mei a neve. – mosolyogtam rá bátorítóan a gyermekre. – Nem kell félned tőle – vettem fel az ölembe a gyermeket. – Ő egy herceg!

– Valóban? – csillantak fel Mei szemei. – Van hercegnőd is? – mikor ezt megkérdezte Kou egyszerűen lefagyott, én pedig kiröhögtem. Visszatértünk a házamba, ahol megvacsoráztunk, majd felszerelve a lovainkat elindultunk. Mei természetesen elaludt a karjaimban, Kou, pedig némaságba temetkezett, mint általában, mégis túl kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy mi történhetett a palotában.

– Tudod, miért törnek ki a háborúk? – tett fel egy költői kérdést Kou, mindenekelőtt. – Mert az emberek félnek. Nem tudják elfogadni milyen parányi teremtmények. A nagyok fitogtatják hatalmukat, hogy megvédjék magukat, a kicsik vicsorognak, mint a veszett kutyák....

– Azt hittem pénzről és hírnévről szólnak. Eszmékről... dicsőségről.

– Szabadságról, melynek célja a rabiga. – mondta Kou. – Mirai félretájékoztatott. – erre meghúztam a lovam kantárját, mire az megtorpant. – Én kértem erre. Ha mondhatjuk így, megint rád kenték a háborút.

– Hogy? – ráncoltam a homlokomat.

– Létrehoztak egy a tiédhez hasonló medaliont – mondta, miközben lehunyta a szemeit. – A démonokkal szövetségben.

– Hasonlót?

– Mondhatjuk hamisítványnak. Az egyik vezérből hozták létre. Ezért akartak hozzád küldeni egy követet, hogy behívjanak, majd egyszerűen megöljenek.

– A Fény Dinasztia? Apád, mindig is egy konok ember volt, de nem gondolnám, hogy egyszerűen képes végezni az embereivel, egy hamisítvány létrehozásáért.

– Apám haldoklik – itt egy pillanatra elcsendesedett. – A palotában, pedig puccs készülődik, ezért jöttem el hozzád, a segítségedre van szükségem, hogy megvédjem mind a birodalmat, mind a hét vezért a pusztulástól.

– Honnan tudtad, hogy itt megtalálhatsz?

– Megkértem Mirait, hogy tájékoztasson. – vont egyszerűen vállat. Szóval Mirai megőrizte a láthatatlan köteléket köztünk. Némán elmosolyodtam. Akármennyire akartam szabadulni a múltamtól, az annál inkább fészkelte be magát az életembe. Mirai volt a kapocs, amely egészben tartotta a darabkáira tört életemet. Pedig annak idején egy véletlen – vagy mégsem – folytán találkoztunk.