Mirai távoztával nem jött álom a szemeimre. Ugyan eléggé kimerült voltam, és még mindig sajgott minden tagom, képtelen voltam aludni. Holdkórosan sétálgattam a házamban, míg meg nem találtam egy gyertyát és meggyújtottam. A tatamim mellett aludt a kisfiú, kezeiben egy kulcsot szorongatott. Némán mellé léptem, majd lassan lefejtettem ujjait a kulcsról. Egy egyszerű fémdarabnak tűnt, semmi különlegest nem véltem rajta felfedezni. Miután nem jutottam egyről a kettőre, inkább készítettem valami vacsorát és főztem egy teát. A házamban szokatlan csend uralkodott, csak a gyermek halk szuszogása törte át néha a csend vékony üvegfalait. Az álmok birodalmába vándorolt arc mimikái lágyak voltak, de néha a félelem torz vonásai kúsztak fel rá. Néha az aprócska test megremegett, és halk szavak szakadoztak fel a torkán. A szüleit hívogatta, szüntelenül. Sajnálnom kellett volna… de tudtam, milyen érzés, ha sajnálattal tekintenek rád. Szánnak, de sohase állnak melléd, s nyújtanak menedéket. Elsétálnak melletted szívükben azzal a hittel, hogy ők mindent megtettek. Mivel empátiát nyilvánítottak. Megemlékeztek rólad és a veszteségeidről, majd tovább léptek. Nem akartam ilyen ember lenni.

„Szegény pára, nem elég, hogy elvesztette a józan eszét, még ez a kolonc gyerek is rajta maradt.” – suttogták anyám háta mögött. De ő nem figyelt rájuk.. ő már egy szebb, s jobb világban járt, amit mi ésszel képtelen lettünk volna felfogni. Csak egy dolog hiányzott… engem nem vitt magával. Engem itt hagyott. Hagy sajnáljanak. Hagy szánjanak. Engem. Egy nyomorultat.

A kisfiú hirtelen megmozdult, majd lassan kinyitotta a szemeit. Mikor észrevette, hogy őt bámulom riadtan összehúzta magát.

• Kérsz enni? – nyújtottam fel egy tál rizst. A gyerek azonnal kikapta a kezemből, majd habzsolni kezdte. Némán elmosolyodtam. Régen étkeztem együtt valakivel. A gyermek nem igazán törődött velem, míg evett, majd miután végzett úgy meredt rám, mintha legalább megmérgeztem volna. – Megnyugodhatsz, nem volt benne semmi. – sóhajtottam, mikor elvettem tőle a tányért. – Jobban érzed magad?

• Megszállt egy démon – suttogta, mire döbbentem bólintottam. Az emberek többsége, miután kiűzik belőlük a démonokat, nem igazán vannak tudatában annak, hogy mi történt velük. Részleges amnéziában szenvednek. De ez a gyerek tudta. – Nem akartalak bántani. Nem állt szándékomban – suttogta. – De a bennem lévő düh…

• A démonok szeretik felhasználni halandó létünk érzéseit. – válaszoltam. – Hogy hívnak, fiú? – kérdeztem, mire a gyerek kinevetett, majd hirtelen pufogni kezdett.

• A nevem Mei… és kislány vagyok. Habár nem csodálkozom, hogy nem vette észre. Négy báty mellett… – itt csak elvigyorodott, majd hirtelen könnyek kezdtek záporozni a szemeiből. – Hibát követtem el… a banditák, akik feldúlták a falunkat, azt ígérték nekem, ha kicsallak, megkegyelmeznek a szüleimnek. De én nem tudtam megmenteni őket. Elbuktam – néma szipogása zokogásba csapott át. – Annyira sajnálom.

• A banditák törhették át a falaimat, a démon segítségével? – gondolkoztam el, míg leültem a kislány mellé és vigasztalni kezdtem. – Még mindig… nem hiszem el. Valami továbbra se stimmel. Ha a démonok tették volna, Mirai tudná. – a kislány abbahagyta sírást, majd rám emelte vörös szemeit.

• Te vissza tudod őket hozni nekem? Hiszen, az Istenek és Démonok erejével rendelkezel.

• Nem egészen – sóhajtottam. Ez az átka a pletykáknak, mindent rosszra fordítanak. – Az Istenektől kaptam az erőmet, csak egyszer... rossz dologra használtam, amivel a Szent Ereklyét – mutattam rá a medálra. – Átkozottá tettem.

• Szóval akkor nem eszel embereket?

• Miért kell mindenkinek itt leragadnia? – borzoltam össze a tincseit, majd csípőre tettem a kezem és kiropogtattam a derekamat. Napokig szenvedni fogok még a fájdalmaimtól, de útra kell majd kelnem, nem tehetek mást. Habár elsőnek be kellene zárnom a lyukat a pajzson, és el kellene temetnem a falusiakat.

• Mei nem akarsz a tanítványommá válni? – fordultam a gyermek felé, aki hitetlenül meredt rám. – Megtanítalak a spirituális erőd használatára, hogy meg tudd védeni magad.

• Spitni?

• Spirituális erő. – mosolyogtam rá. – A testedbe lévő energiák használatával képes vagy előhívni a belső erődet, ha úgy tetszik a tehetségedet. Amikor én még gyermek voltam, azt tartották, hogy csak a kiválasztottak rendelkeznek vele, de én tanúbizonyságot tettem róla, hogy az átlagos emberek is rendelkezhetnek erővel. Habár, nekem is szerencsém volt – gondolkoztam el. – Mindegy is… szóval, mit szólnál hozzá?

• Ha… beleegyezem.. vissza tudod hozni a szüleimet és a testvéreimet? – csillantak fel a szeme. Maró fájdalom töltötte el a testemet. Végignéztem a gyermeken, aki végre nem vetetett meg. Végre nem úgy tekintett rám, mint egy átoksúlyra. Végre emberszámba vett…. ezért hazudni kényszerültem.

• Igen – ez volt a második hazugságom, amit életemben elkövettem. Az első.. tíz éve történhetett. Amit neked mondtam, Kou.

Tíz évvel ezelőtt

      Húsz éves koromban kaptam egy levelet, melyben elhívtak Liliom-völgybe, hogy álljak Kohei úrfi szolgálatába. Nevelőapám, mint a Fény Dinasztia kiemelkedő parancsnoka tett szert hírnévre, s mivel nem született fia, engem tett meg örökösének, amivel együtt járt az, hogy az uralkodó szolgálatába kellett állnom. Nevelőapám bízott bennem, én már kevésbe. Napokig ültem a dolog felett, közbe azon filóztam, hogyan menekülhetnék el. Természetesen, nem állt szándékomban cserbenhagyni az a személyt, aki saját fiaként kezelt, mégis én úgy éreztem, hogy erre a feladatra alkalmatlan lennék. Nem voltam se erős, se jó harcos, s a spirituális erőm egy ötéves gyermekével vetekedett. Egyetlen tehetségem volt, az eszem, ami ezernyi forró helyzetből kimentett. Mégis most tanácstalan maradtam.

• Tudom, hogy képes leszel rá – tette vállamra a kezét nevelőapám, miközben az ágyában pihent. Már évek óta képtelen volt lábra állni, a teste, pedig egyre csak gyengült. – Kohei úrfi csodálatos egy fiatalember! – ebben nem is kételkedtem. Ismertem, mivel nagyobb ünnepségekre még hivatalos volt a leszerelt nevelőapám, így sokszor összefutottam vele. De mégis.. hogy én a testőre legyek? Még egy fadarabbal is többet érnének, mint velem! – Nem kell a legjobbnak lenned, Sakuya – suttogta apám elhaló hangon. – Csak annyit tégy, amennyire képes vagy...de azt teljes szívedből. – nem tudtam neki nemet mondani. Fájt így látni őt… ezért végül belementem. Két héttel a levél érkezése után megérkeztem a Liliom-völgybe. Kohei-vel egy liliom kertben találkoztam először. A fiú idősebb volt tőlem legalább öt évvel. Világoskék haorit viselt a fehér kimonója felett, kezében egy verses kötet pihent. Tincsei feltűzve ölelték körbe arcát, smaragdzöld szemei lepetten felcsillantak, mikor meglátott.

• Hát megérkeztél – lassan meghajoltam előtte, mire megrázta a fejét. – Nem szükséges. – értetlenül pislogtam rá, majd felálltam. – A szobádat megkaptad? – csak bólintottam. – Elégedett vagy vele, vagy lenne valamiféle óhajod? – megcsóváltam a fejem. – Tudsz beszélni? – emelte ajkaihoz a füzetet, és lágyan elmosolyodott.

• Igen, Miyamoto Kohei-san. – mondtam.

• Gyönyörű hangod van, Hanamura Sakuya. – indult el egy irányba én, pedig követni kezdtem. – Kou íjászbemutatót tart a nagy csarnokban. – tekintett a távolba. – Apám kérésére tette, de képtelen lemosni az arcáról azt az unott kifejezést. – sóhajtott fel.

• Nem szeret íjászkodni az úrfi? – kérdeztem, egy kicsit felbátorodva.

• Pont ellenkezőleg. Kimagasló belőle. Ezért unja, hogy mindig nyer. – vigyorgott rám, mire egy nagyot nyeltem. Miyamoto Kou szöges ellentéte volt Miyamoto Koheinek, s ez sok viszályt szült a császári palotában.