Dühösen meredtem a fiú után, (ha egy nyúl tud dühösen nézni), de idővel rájöttem, hogy ezzel nem oldok meg semmit, mivel Kounak nem állt szándékában visszajönni. Felsóhajtottam, és egy nyúl gyorsaságával neki vetődtem a fiúnak, mire kiesett a kezéből a kard. Én, amint földet értem, visszaváltoztam, a kard pedig egyszerűen belerepült a kezembe.
Én szóltam – pillantottam vissza Koura, aki ezúttal egy fekete macska képében meredt rám.
Buta emberek! – nevetett ki bennünket egy förmedvényes lény. A szemeinek a helyén két fekete paca pihent, szája habzott, libazöld meztelen bőrén, úgy tűnt, mintha moha nőtt volna. Meggörnyedt, elülső végtagjai valamiféle eldeformálódott kezekre hasonlítottak. Miközben csontos, hosszú ujjait figyeltem, észrevettem a kezeiben apám egyik könyvét. A címlapján óvatos ecsetvonásokkal ez állt: „Isteni és Démoni művészetek." Az emlékeimbe beleégett ez az irat, mivel apám előszeretettel rejtegette ezt a könyvet, annak ellenére, hogy a többi varázskönyvét egyszerűen elégette.
Minek az neked? – böktem felé. A démon nem válaszolt, csak elrugaszkodott hátulsó lábairól s a falon ugrálva megpróbált egérutat nyerni. Mivel nem akartam, hogy rossz kezekbe kerüljön a könyv, elindultam felé, majd egyszerűen felé dobtam a kardot. A kard egyszerűen belevájta magát a bőrébe. A lény hörgött egyet, majd egyszerűen hamuvá változott.
Szent fegyver? – léptem oda a könyvhöz. Nem sokat tudtam ezekről az ereklyékről, az a kevéske is csak apámtól származott.
Kohei-é. Én még nem kaptam meg a sajátomat.
Úgy hallottam húsz évesen – itt egy pillanatra megálltam, s egyszerűen kinevettem. – Te még nem vagy húsz éves, Kou-san? – letérdepeltem elé s megpaskoltam a fejét, mire visszaváltozott, de úgy nézett rám, aki képes lenne bármelyik pillanatban megölni. – Nem kell megköszönnöd. – húztam tovább.
Még egyszer hozzám érsz, s levágom a kezed. – Állt fel s leporolta a ruháját, majd kivette a kezemből a kardot.
Ezzel a kézzel mentettelek meg! – dohogtam.
Engem nem mentett meg senki, egyedül is megoldottam volna – igazította meg csapzott tincseit.
Egy évvel fiatalabb vagy, szóval ne beszélj vissza az idősebbnek – puffogtam, de az arcomon ott virított egy levakarhatatlan vigyor.
Gyerekes – indult vissza megvacsorázni, mire én megint visszaváltoztam.
Mi..? Hiszen megöltem a démont – lepődtem meg.
Az átkok, olyanok mint a betegségek, egy kis idő kell míg teljesen távoznak a testből. Habár van ellenszer. Kohei, még erre is felkészült. – tért be a szobánkba, ahonnan egy üvegcsével bukkant fel. – Pár napig kell használni.
Köszönöm – mondtam, mire érzelemmentes arccal rám nézett.
Te vagy az idősebb, neked kellett volna megtalálni a megoldást. Lehet, hogy a te felnőttségeddel még jobb ellenszert találsz.
Most megsértődtél? – tettem keresztbe magam előtt a mancsaimat, s a hátsó lábamon topogva bámultam rá.
A gyermeknek nincs szava a felnőttek körében. – Tért be az étkezőbe, ahol már Rei is feltűnt s édesanyját legyezgette. Mikor meglátott engem, úgy meredt rám, mintha legalább egy szellemet látna, mire felsóhajtottam.
Minden rendben? – kérdeztem, mire Kou beadta a derekát – látván a lány zavarát – s a mancsomba nyomta az ellenszert. Azonnal belekortyoltam az üvegcsébe, mire visszatértem a valódi alakomba. A vacsora további része csendben telt, Kou nem magyarázott el semmit, csak nyugodtan elfogyasztotta a vacsoráját, majd aludni tért volna.. ha hagytam volna. Ráültem a lábaira s úgy meredtem rá, hátha meggyőzőm. Kou lassan felült, s dühösen meredt rám.
Nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol nekem a történtekért?
Nem gondolod, hogy ez már a személyes tér megsértésének számít? – értetlenül meredtem rá, mire beleharapott az ajkaiba, s elgondolkozott a még visszatartott tetteinek a következményein...végül csak engedett. – Legalább az ágyadba menj vissza. – azonnal vettem a célzást, s mint egy jó kisgyerek visszakotródtam a térfelemre. – Mi az első kérdésed? – elmerengtem, hogy mi is érdekelne a legjobban, de az volt az igazság túl sok kérdésem volt. Többet akartam tudni a démonokról, a szent kardokról, arról, hogy miért vett maga mellé a herceg és honnan tudta, hogy szükségünk lesz a kardra. Tudni akartam, miért kellett a démonnak apám könyve... s tudni, akartam, mit rejtegetett apám.
Apádat, Kohei küldte érted. – kezdett bele Kou, mire összerezzentem. – Kohei hatalmas spirituális energiával rendelkezik, szóval érzi mások erejét, megérzett téged, s a közelében akart tudni, mivel tudta milyen sors vár az olyan emberekre, mint te. Anyád is ebben az üldöztetésben halt meg. Ezért adta parancsba apádnak, hogy tiltson el a tanulástól. Apám is érezte azt az energiát, s tapasztalatból tudta, hogy Kohei-nek igaza van. De az erőt lehetetlenség elnyomni, ha megpróbáljuk azt tenni, egyszerűen összezúz bennünket. Akik, természetesen kevesebb energiával rendelkeznek, leélhetik úgy is az életüket, hogy soha se használták. Kohei tudta, hogy örökké nem tarthat kalitkában zárva, ezért döntött úgy, hogy levelet küld érted. – itt vett egy nagy levegőt. – A Démon bizonyára csak megérezte a tiltott könyv illatát, mivel a varázs, amivel apád elzárta, halálával megszűnt. A könyv apád tanulmányainak egyike, melyet éveken át kutatott, de egy kudarc után befejezett. Amikor elkezdtél érdeklődni irántuk, bizonyára feltéptél egy régi sebet, ezért pusztított el mindent. Egy mű kivételével. Mert azt az egyet sajnálta... túl közel állt a szívéhez. Mert ha megfejti a rejtélyt, talán visszakaphatta volna azt a nőt, akit annyira szeretett. – Kou megállt.
A démonnak miért kellett a könyv és Kou mit akar kezdeni az erőmmel.. ha mindeddig arra törekedett, hogy elnyomja? – kezdtem egyre tisztábban látnia a dolgokat.
Mint látod – vette fel maga mellől a könyvet. – A címe: Isteni és Démoni művészetek. Ez az első mű – egy kicsit elgondolkozott. – szerintem, aki egynek vette a két kasztot. Az Istenek és a Démonok örök ellenségek. Minden könyv vagy egyik nagyságáról vagy a másikéról ír. A démonokat gyilkos vadállatnak veszik, az Isteneket védelmezőknek. Az Istenek létéről sokkal kevesebbet tudunk, mint a démonokéról. Ebben a könyvben, szinte minden le van írva, mind a két kasztról. Sőt, szinte egyenlő létformának veszi őket. Mintha csak egy Isten elárulta volna a titkait... hogy egy ember, hasonlóvá válhasson, mint ők, hogy legyőzzék vele a démonokat. De nem igazán értek hozzá, Kohei több mindent le tudna szűrni. – megint felsóhajtott. – Utálok ennyit beszélni – meredt rám, de látta, hogy csillognak a szemeim. – Végül, de nem utolsó sorban, Kohei fel akarja a állítani a hét vezért, mivel érzi, hogy háború közeledik. Egy olyan háború, ahol az Istenek és a démonok összecsapnak. Az embereket, pedig sakkbábuként próbálják mozgatni... Egy klán, az öt nagy klánból háborút fog indítani pár hónap múlva. Addigra meg kell szerveznie a hadseregét.
Miért nem állítja már meg most őket? – csodálkoztam, ha Kohei tudja, akkor mégis...
Túl kevesen vagyunk hozzá. Akik, pedig lepaktálnak a démonokkal, pár hét alatt élőhalottakká válnak. Agyatlan lényekkel elég nehéz kompromisszumot kötni. Ezért akar Kohei hét erős hadvezért, hét erős hadsereggel.
Azt akarja, hogy pár hónap alatt hadvezérré váljak? Tudja, hogy csak egy húsz éves fiú vagyok?
Tőlem azt várja, hogy gyűjtsem össze neki azokat a hadvezéreket – suttogta Kou-san. – Elhívott rajtad és rajtam kívül öt erőhasználót, hogy küzdjenek meg velem. Rám bízta, hogy én döntsem el, ki maradhat, míg téged kitaníttat. Bízik benned, Hanamura Sakuya. Téged egy szó nélkül vezérévé tett. – Kou komolyan beszélt, érzelemmentes arcán, mintha megrezdült volna pár izom. – Nehogy csalódást okozz neki! Van még valami kérdésed? Holnap korán kelünk – feküdt le. – Ha van, kérdezd meg a bogaraktól, mert engem már nem érdekel. – némán meredtem rá, majd egyszerűen eldőltem az ágyamon. Az agyam ugyan tovább kattogott, de ennek ellenére pár pillanat alatt elaludtam.
Álmomban édesanyámmal találkoztam, akinek az ölében ültem és barackot ettem. Mikor újból bele akartam harapni a barackba, az egyszerűen elrohadt, a nő akinek az ölében ültem, pedig nem anyám volt.
Miért születtél meg? – kérdezte tőlem az ismeretlen női alak. – Miért kell olyannak lenned, mint nekem? Szörnyetegek vagyunk! Halált érdemlünk!...
***
Kohei mosolyogva fogyasztotta el a reggeli teáját, miközben végigmérte a két visszatért bárányát. Kou némán kortyolgatta a teáját, miközben Sakuya átszellemülten mesélte a történteket, és halomszámra tömte magába a finomságokat. Már a harmadik almánál tartott, mikor megszomjazott, és belekortyolt a teájába, mikor Kohei feltett egy zavarbaejtő kérdést:
Sajnálom Sakuya, hogy az öcsém, ily módon viselkedik veled. Tudod a szerelmes – mielőtt ezt befejezhette volna Sakuya egyszerűen ráköpte a zöld folyadékot Koura, aki pár pillanatig mozdulatlanul ült, mivel fel se fogta mi történt körülötte.
Bocsánat – szabadkozott Sakuya, s megpróbálta letörölni a teát, de mielőtt még hozzáérhetett volna Kou-hoz, az felállt és kiviharzott a szobából.
Kicsit sértődékeny – takarta el legyezőjével mosolyát Kohei. – Nem kell komolya venned, Hanamura Sakuya. – Sakuya visszafordult Kohei-hez, aki szándékosan tüntette el a színről Kou-t. – Szeretnék tőled kérni egy szívességet. Kérlek, maradj Kou mellett, bármi is történjék.
***
Hogy is felejthettem volna el azt a szívességet. Azt a mindenekelőtti szívességet, ami megpecsételte, mindenekelőtt a sorsomat. Kohei mintha már mindent tudott volna. Mintha még az Istenek is kijátszotta volna, úgy tervelte ki, hogyan menti meg sorsától öccsét. Mintha csak tudta volna, hogy hibázok és a halálba sodrom őt. Majd dühömből otthont teremtek a hercegnek, aki a háborúban mindent elvesztett. Minden Kou ért történt. Nem a győzelemért. Nem a saját életérét. Hanem Kou-ért, akiben a népének menedékét látta. Kou-nak tett ígéretem szinte pont ugyan ez volt. Csak ő arra kért engem, hogy Kohei-t mentsem meg. Mindkettőjüket meg akartam menteni. Az lett volna a feladatom, mint a testőrük, a hadvezérük, mint a támaszuk, mint a barátjuk.
