Szél támadt. Ismeretlen orkán, mely oroszlán módjára falta fel a száraz virágszirmokat. A változás férge begubózott, majd lassacskán pillangóvá alakult. Húsevő pillangóvá, mely majd a dögeink felett fog ringatózni. Felemészt a káosz, melyet egyetlen szárnycsapása idéz elő és… a hideg szél, mely az életemet követelte meglegyintette a palota oldalszárnyain pihenő csengőket. A fekete felhők kezdett feloszlani.

   Megtorpantam a palota sarkán, s némán meredtem a csilingelő szélfogókra, melyek megszelídítve az oroszlánokat, békét hirdetettek zakatoló szívemnek. Az üveggömbbe fűzött színes szalagokon aprócska csengők pihentek. Az áttetsző üvegen egy ékes ige hirdette a palota őrzőjét.

• Kohei szélfogói – suttogtam, csak úgy magamnak, miközben hosszú tincseimmel küszködtem, melyet a virgonc szellő cibált. – Védelmet nyújtanak a mai napig ennek a kastélynak. – Még élénken él emlékeimben, amikor Kohei szorgosan gyártotta az üveggömböcskéit…

„  – Mit csinál, Kohei- san? – kérdeztem a herceget, aki belemélyedt egy papír festegetésébe.

• Ki akarok próbálni valamit – csapta össze a kezeit, amikor végzett, majd elővett a zsebéből egy tasakot. – Ott van az a baba, ideadnád? – mutatott az asztal szélén üldögélő rongybabára. Felvettem, s szemügyrevettem a kissé csúnyácska játékot, majd odanyújtottam a hercegnek, aki beszórta valami fekete porral, mire a baba életre kelt.

• Hű! – csillogtak a szemeim, mire megharapott… a játék. – Mi? – próbáltam lerázni a ruhám ujjáról, de a baba tovább ízlelgette a szövetet. Kohei felemelt maga mellől egy üveg szélcsengőt, melyre felfűzte vékony, színes szalagokkal a papírjait. Megrázta a csengőt, mire a papíron lévő felírat izzani kezdett. A baba elengedett, majd tántorogva eldőlt, mire távozott belőle a fekete anyag.

• Herceg? – suttogtam.

• A port egy.. barátomtól kaptam, ki akartam próbálni.

• Démonűző? – meredtem az elégedetten vigyorgó hercegre.

• Még nem tökéletes – mondta, mivel a papír elégett a szentírások miatt.”

Évekig ült felettük, mire végül rájött, hogyan fejleszthetné tökéletessé a művét. Sajnos ő már nem élhette meg találmányának fénykorát. A szívem összeszorult, ahogy a csengők csilingelését hallgattam, mintha csak sírtak volna. Örökké csak sírtak volna.

• Megment bennünket, embereket, a démontól… de nem bírom hallgatni őket. – fordultam Kou felé, aki egyszerűen csak bólintott. – Mintha csak a halottak sikolyait hallanám…

• Azt hittem, hogy az zene füleidnek – hallottam egy hangot a hátam mögül, melyhez idővel egy kard is párosult. Rémülten húzódtam Kou mögé, aki kardot rántott, s megfékezte a másik fémét, hogy beleolvadjon a testembe. Ugyan, így nem ért célt, de megfosztott hófehér tincseimtől…a fenébe!Mei rémülten felsikoltott, s mögém bújt, én megpróbáltam lenyugtatni…– Kou-sama! Ne álljon, az utamba, kérem! Ennek a fiúnak vesznie kell, akármennyire is kedveli őt! – az izmos harcos lótuszlevélzöld szemei szinte lángoltak a bosszúvágytól.

• Ha hozzámersz egy ujjal is nyúlni, kettéhasítalak – bukkant fel mögötte Mirai, és a nyakához szegezte a kardját. Hah, mire valók a barátok… A férfi visszavonta pengéjét, majd dühösen meredt a védelmezőimre.

• Nem kell megbíznod benne… csupán bennem. – mondta Kou, s visszatette a kardját… Valóban.. hova tűnt a szent fegyvere?

• Egy bukott hercegben? – gúnyos mosoly jelent meg az ajkain. – Mi történt Kou-sama? Apád végrendeletében nem téged, hanem az unokatestvéredet tette meg a trónörökösének. A királyi tanács egy része hamisítványnak gondolja a papírt, a másik fele már elismerte az új herceget. Apád, pedig kómában van. Nem tud mondani semmit.

• Ha az új herceget akarod szolgálni… menj, én, nem marasztallak – Kou elindult a márványfolyosón a trónterem felé. – De, ha szembekerülünk a csatamezőn… nem fogok megkegyelmezni.

• Kou-sama, soha se árulnám önt el… csupán tudni akarom, mi történt. – követte Kout, aki dühösen trappolt. Nem a hír hallatán volt dühös... inkább azért, mert engem nem tájékoztatott róla. Most pedig lebukott.

• Mirai? – fordultam a fiú felé, aki Levendulát kereste a folyosón. A tyúk egy maggal küszködött, mire Mirai felemelte, és a vállára ültette.

• Kou kért meg, hogy erről ne beszéljek. Mint a barátok…

• Megfojthatlak? – dohogtam, mire Mirai kinevetett.

• A hetekben jelent meg ez az alak. Nála van a hamis medál, és Kou helyére pályázik. Azért hívták össze az erőhasználókat, hogy elismerjék a hatalmát.. Kout, pedig kitagadják. Kou, pedig támogatás nélkül nem sokat ér. Ezért hívott vissza téged. Mutasd meg a Miyamoto Dinasztia erejét! Légy megint a Fény szolgálja!

• Te kinek az oldalán állsz? – érintette meg az oldalzsebemben pihenő könyvemet.

• Ez kérdés? – ráncolta dühösen a homlokát, miközben összefonta maga előtt kezeit. – Én voltam a szerelem Istene évekig, míg ti magatokban civódtatok. Szerinted elárulnám a legjobb barátaimat?

• Sajnálom – mosolyogtam rá. Mirai tovább színlelte a pufogást, majd csak nem bírta tovább, mellém lépett, s megpaskolta a vállamat.

• Örülök, hogy visszatért a régi Sakuya. Alig várom az újabb kalandokat! De most nyomás~ Kou lassan meghal az irigységben… – tekintett az oszlopoknál kóválygó Kou-ra. Mirai meglökött, én pedig bukdácsolva Kouhoz siettem.

• Lemetszem az ujjait – motyogta Kou, mikor mellé értem. – Az összest. Egyesével.

• Nekem csak a hamis medálról beszéltél, arról nem, hogy letaszítottak a trónról.

• Mert ez gyakorlatilag még nem történt meg.

• Mit akarsz.. mit tegyek? – fogtam meg a csuklóját, mire megtorpant, de nem nézett a szemembe. – Tudom… hogy nem akarod… hogy bárkiben is kárt tegyek. De valójában… tudjuk…

• Nem akarok újabb háborút… nem akarok újabb vérrontást.

• Nem ismerem Jun herceget… csupán látásból. Egy felfuvalkodott hólyagnak tűnik… Mondd.. valaki meghamisította apád végrendeletét?

• Mirai tudja, hogy meghamisították. – rántotta ki a kezét a szorításomból. – Holnap lesz a tárgyalás.

• De Mirai bizonyíthatná…

• Nem lehet – jelent meg mellettem Mirai. – Lehet, hogy félisten vagyok, de nem mindenható.

• Miért pont az unokatestvéredre hagyná a trónt? Eredetileg Koheit illette volna meg… utána pedig téged… nem értem – suttogtam. – Apád sose kedvelt – néztem rá Koura. – De utána megenyhült.

• Sakuya – rángatta meg a ruhám alját Mei. – Büdös van. – suttogta, mire beleszagoltam a levegőbe, de nem éreztem semmit. Értetlenül pislogtam a kislányra, aki továbbra is a nem létező szagra panaszkodott.

• Én is érezek valamit egy ideje – mondta Mirai megszakítva Kou-ügyét, mire teljesen összezavarodtam. – S lehet, köze van ahhoz – mutatott a világító medálomra. Még sose csinált ilyet.. csak ha sok negatív energiát, vagy démont érzékelt…

• Mei – képedtem el, mire a kislány zavartan pislogott rám. – Honnan érzitek? – a kislány elindult az egyik irányba, mire mind a hárman követni kezdtük. A gyermek Kou apja dolgozó szobája előtt állt meg.

• Itt van – mondták szinte egyszerre. Kou és én nem értettük, de végül csak benyitottunk. A dolgozószoba asztalán egy térkép pihent, melyen ezernyi tekercs hánykolódott. Mei rábökött egy átlagosnak tűnő papírra, de mikor kinyitottuk megláttuk a tiltott démonjelek sorait. De mielőtt egy szót is elolvashattunk volna a medálom felizzott a betűk, pedig visszaváltoztak… a trónörökös újból Kou lett.

• Mit kerestek itt? – lökte be az ajtót egy fiatal fiú, szőke tincsei csinos fonatban ölelték át hátát. A fiú halványzöld kimonót viselt, mely több aranyozott rétegből állt. Almazöld szemei villámokat szórtak, s mikor meglátott, összerezzent. – Hanamura? Azt hittem…

• Szövetséget kötöttél a démonokkal? – kerültem ki az asztalt, s hitetlenül meredtem a fiúra. – Kérlek… – mielőtt elérhettem volna felemelt egy medált, mire az enyém egy kicsit megrepedt…

• Én uralmam alá hajtottam őket, ezzel a medállal! – nevetett fel, mire kirázott a hideg. – Hanamura… elismerem az erődet… együtt… hatalmasak lehetnénk. Miyamoto Kou – fordult a döbbent Kou felé. – Holnap kihívom a testőröd, hogy küzdjön meg az én emberemmel…mindketten elbuktok… de megkegyelmezek nektek… te pedig lemondasz az igényedről.

• Miért tenne olyat? – kiáltottam rá, mire megint felemelte a medálját, s az enyémen egy újabb repedés keletkezett… Mirai-n pedig megjelent egy vágás. Régen találkoztam ekkora hatalommal…

• Mennyi lelket adtál el a démonoknak?

• Nem eleget… mivel te még életben vagy – fordult Kou felé, aki kardot rántott, de én visszafogtam. Kou legtöbbször hidegvérrel bírja a csipkelődést… de Jun a határait feszegette… mégis… a hideg rázott attól a medáltól. Tíz éve nem találkoztam ilyen hatalmas energiával… sőt.. életem során nem éreztem ilyen erőset… csak egyszer. egyetlen egyszer…akkor, amikor találkoztam azzal, akinek egykoron megszülettem… Kou akkor mentett meg először önmagamtól… s akkor pecsételte meg vérrel a sorsunkat…

***

A rózsakert, egykoron maga volt a végeláthatatlan labirintus.