Mirai visszafordult, végigmért, majd egyszerűen előrántotta a kardját és egy szempillantás alatt a hátam mögé kerül, s a nyakamhoz szegezte a katanát. Lélegzet-visszafojtva álldogáltam, miközben a fiú megszagolt.

– Idióta szagod van, szóval megkegyelmezek – csúsztatta vissza a katanáját, – majd arrébb lépett, miközben a vállán pihenő Levendula a fejemre ugrott, s leült. – Lele!

– Komolyan beszélek – vettem le a fejemről a tyúkot, s megsimogattam.

– Mintha komolyan tudnálak venni – fonta össze kezeit, s oldalra döntötte a fejét. – Tipikus úrfinak tűnsz, aki csak saját testőrt akar, mivel maga haszontalan.

– Ha nem akarsz örök életedben börtönben ülni, jobban teszed, ha követed az idióta Nyúl tanácsait. – jelent meg mögötte Kou, s átvette a papírjainkat tőlem. Miféle idióta Nyúl? Rám célzott volna? – gondolkoztam, miközben a fehér tincseimet mustráltam.

– Miyamoto Kou, a kisebbik herceg. – mérte végig Kou-t, majd felsóhajtott. – Ez a Nyúl a tied? – Haa?

– Ha nem fizeted ki most azonnal azokat az árukat, sajnos ki kell végezzelek. – mondta Kou, unottan, mire kirázott a hideg. Hogy tud ilyen dolgokat, csak úgy kijelenteni?

– Nincs hozzá jogod.

– Ahogy neked se leidiótáznod a Nyulamat. – Kou egyszerűen felsóhajtott, majd rám nézett. – Szemet hunytam volna az ügy felett, mivel nem az én hatáskörömbe tartozik, de a Nyulam szagot fogott. Hatalmas erővel rendelkezel, gondolom megütötte az orrát. Ha nem akarsz a törvénnyel találkozni, fogadd el az ajánlatát. – Kou-san ezúttal cseppet sem volt diplomatikus. – De a támadásodért, még megfizetsz. – morogta Kou, majd felsóhajtott. – Folytathatjuk az utunkat, Hanamura? – indult ki az erdőből.

Kou nem végezte be „ígéretét", de Mirai követte. Kou kifizette az árusokat, sőt még cukorba mártott almát is vett neki.

– Te is megérezted? – kérdeztem suttogva Kout, miközben Mirai Lelét etette a cukrozott almájával.

– Szent Kardja van. – mondta Kou. – De nem tud róla. Azt hiszi csak egy ócska katanát tart a kezeiben. – némán rápillantottam a kardra, melynek markolata vörösen felizzott.

– Hogy tudjátok, csak a kajáért tartottam veletek! – Mirai sose vallotta be, de valójában mind tudtuk, miért tartott velünk. Nem Kou kemény szavai vagy az én ajánlatom hatotta meg, hanem az erőm, mely már akkor érződött, magához csalta, mint egy molylepkét, aki a fény útjába szegődött. De valójában mindig is tudtam, hogy nem csak én voltam az ok, hogy mellénk szegődött. Mirai egyszerűen magányos volt. Egy eltévedt csillag, amely pályáját vesztette, s eltévedt a kozmoszban. Sokáig nem vallotta be, hogy félisten. Mintha csak tartott volna tőlünk, hogy eltávolodunk tőle.

Amikor az ég és föld találkozásakor szirmokat bontott a késő tavaszi nap, akkor érkeztünk meg a mester lakásához. Kou bekopogott az aprócska faházikóba, amely a falu végén pihent, egy nyársfa árnyékában.

– Nem veszek semmit! – vágta ki az ajtót egy alacsony bácsi és hozzávágott Kouhoz egy követ, melyet a herceg egyszerűen csak elkapott.

– Kagami sensei – mondta Kou. – Miyamoto Kohei küldött. – átnyújtotta a papírjainkat. Az ősz, magas homlokú bácsi végigfutatta a szemeit a papírokon. Poros, békazöld kimonója foltokban takarta vézna alakját. Arcán széles egy beforrt seb pihent, melyet egykor egy katana ejthetett rajta.

– Várnotok kell – nyomta vissza a papírokat Kou kezébe. – Nem érzem a Kard szellemét. De addig megszállhattok itt. – beinvitált bennünket egy poros kis szobába, ahonnan átvezetett egy kertre nyíló még feketébb szobába. – Készítek egy kis teát.

– Segítek – intett le bennünket Kou, majd követte a Mestert, aki Koheiről érdeklődött. Mirai lehuppant a poros bambuszpadlóra, én próbáltam egy kicsit tisztább részére leülni, de miközben mocorogtam, megláttam a sarokban egy döglött macskát.

– Mirai – böktem meg a poloskákkal játszadozó Mirait. Aki a macska felé fordult és lefagyott. De a sárga állat, hirtelen megmozdult, mire fellélegeztünk... a sárga félszemű macska egy egérrel játszott, amely egyszer csak meglépett, és bekúszott a kimonóm alá. – Segíts! – rezzentem össze. Sose voltam finnyás, de kirázott a hideg, mikor megéreztem a bőrömön az aprócska lábakat. Mirai nekem esett, és lefejtette rólam a ruhám felső részét, mire az egér kiugrott a ruhámból...

– És – nyitotta ki az ajtót Kou a bácsinak, aki belelendült a beszélgetésbe, de amint meglátott minket, visszahúzta, s eltolta Kagami-senseit a másik irányba. A teázás emiatt az incidens miatt elég feszülten telt, ahogy az alvás... vagyis annak a szimulálása. Kou szinte izzott mellettem, Mirai ellenben hangosan horkolt, miután felfalt két tányér rizst.

– Kou, félreértetted – másztam át a herceghez, aki nem számolt ezzel a cselekedettemmel. Vörös arcából csak úgy világítottak sötét íriszei. – Csak egy egér volt.

– Jó – makogta. – Ha most megtennéd és...

– Ha visszatérünk Kohei megtanít az erőhasználatra... de nem tudom, hogy valóban ezt szeretném –e. Félek, hogy...

– Kohei keveseknek ajánlja ezt fel. Még engem se tanított meg, annak idején. Apámtól kellett elsajátítanom, annak ellenére, hogy Kohei sokkal erősebb, mint bármelyikünk. De meg van az oka, hogy megválogatja, kit tesz meg tanítványának.

– Történt valami?...

– Csak egy háború – életem során csak két háborút tapasztaltam meg. Ami még ezután következett, s azt, ami csak a lelkünkben élt tovább. Koheit az országa háborúi formálták azzá, aki lett. Kou elmesélte, hogy volt valakije, akit egy háború vett el tőle. Egy háború, amit egy egyszerű nemmel megakadályozhatott volna. Mégse tette meg. Mert félt az apjától, aki gyűlölte. Kou nem mondott nevet. Csak annyit, hogy szerették egymást. S az a férfi a harcmezőn halt meg. – Kohei, mai napig várja a visszatértét. – mondta. – Pedig mindketten tudták, hogy a pokolból nincs visszaút. – Kohei várt. de már nem csak rá... inkább valami válaszra.

Akkor még nem láttuk a hervadó rózsáit, mivel lemetszette őket.

A fegyvereink két nap alatt elkészültek.... vagyis ezt hittük, mivel, amikor Kagami-san kihívott bennünket, ebben a hitben éltünk. De amikor megláttuk az asztalán pihenő köveket, Kouval csak összenéztünk, Mirai pedig a hasát fogva röhögött.

– Adok neked, te kölök! – dobta meg szilvával Mirait is, aki egyszerűen felugrott és bekapta a gyümölcsöt. Kou az egyik tengerkék gránithoz lépett, amely egyszer csak világítani kezdett. A mester azonnal felkapta az izzó követ, s elbújva a műhelyében pár óra alatt elkészült a herceg fegyverével.

– Ritka szent fegyver – nyújtott át egy íjat fiúnak, akin ugyan nem látszott az öröm, én éreztem, hogy megváltozott a kisugárzása. – Nagy dolgokra lesz, Kou-san elhívatott. – a Mester felém fordult, s az asztal felé intett. – Egy fém szinte szétpattan a szent energiáktól – odaléptem a rozoga szerkezethez, mire egy fekete fém, szinte felsercent.

– Egy fekete... érdekes – gondolkozott a Mester, s felvette a követ.

– Egy még világít, Szilva Mester – rágcsált aszalt szilvát Mirai, amit fogalma sincs honnan szerzett.

– Kettő fém? – csak ennyit mondott, majd beviharzott a műhelyébe, s csak késő este tért vissza két katanával. – Hófehér és egy Ébenfekete penge. – suttogta, s alig tudtam kivenni a kezeiből, mivel nem tudta elengedni őket. – Ki vagy te, ifjú? – íriszeiből, mintha egyszerre félelem és csodálat sugárzott volna.

– Hanamura Sakuya a nevem, Kagami-san – mondtam. Habár az eltelt napokban többször bemutatkoztam neki...

– Sakuya, maga sose válhat olyan hőssé, akinek megjegyzik a nevét. – Kou hideg természete egy pillanatra megingott, Mirai, pedig kíváncsivá vált. – Ismerni fogják... de megvetik. Míg a fehér kardja menedéket nyújt az elesetteknek a másikkal birodalmak torkát metszi, majd át... Az Istenek megvetik, az emberek rettegni fognak... szomorú sors vár magára... mégis, egy lesz a nagyjaink közül... s a legkisebb is... – ezek után visszavonult a kunyhójába, még el se köszönt tőlünk.

***

Az elhervadt rózsakert sziluettjét figyeltem. A száraz sárbarna levelek összeolvadtak a jegeskék későnyári széllel, majd feledésbe sodródva, kerestek valami méltóbb nyughelyet. Egy bokor kúszott fel a kert végében álló, megroskadt barackfára. A bimbózó rózsák dideregve ölelték a barackvirágokat, amelyek szirmaikkal borultak rájuk, hogy könnyű álmot ígérjenek nekik.

A hely, melyet egykor fény és pompa övezett, megfakult. Kohei kincsei nélküle, ócska kacatoknak tűntek.

Ajkam megrándult, mikor megláttam a barackfa oldalán pihenő apró karót, melyen egy vékony, selyem szalaggal játszadozott a szél. Kou leszállt a lováról, Mei pedig a ruhámba kapaszkodva meredt a holt tájra.

– Látod a virágok nem felednek – Kou feltekintett az égre. – Míg a szívükben él a gyűlölet, nem engedik, hogy békében nyugodjunk. Ezek a száraz tövek örökké emlékeztetni fognak minket, hogy uruk élt.

– Hamar elpusztulnak. Ezekben alig van élet. Az új, pedig már rég rügyeket fakasztott. – térdeltem le a földre s kikotortam a megmaradt hó alól, egy aprócska virágot. – Aprócska pontjai vagyunk az életnek... nem akarunk feledni, de az élet nem áll meg, nem gyászolja elhunyt gyermekeit. A gyilkosok, pedig...

– felöltik az ártatlanok álarcát. – suttogta némán.