Ezüst sárkányok kúsztak át az égen, hátukon az öreg hold lovagolt. Árnyaik a rózsabokrok közt ugrándoztak. Hatalmas szájukon át hófehér pihék hullottak alá, beborítva a didergő vidéket. Az öreg hold, ragyogó tekintete ezúttal elfordult a rózsakerttől, mivel az egykor oly ékes virágok holtan pihentek a hótakaró alatt. Nem akarta látni szerelmei gyöngéd, védtelen testét, hogyan válnak a hideg martalékává...

   Magamra terítettem a téli bundás palástomat, miközben a havazást figyeltem. Kou szobájában még égett egy gyertya, Kohei lakosztályát már sötétség övezte. Mirai az én szobámban hortyogott – valamiért gyűlölte a sajátját –, így elég nehézkesen tudtam elaludni. A fejemben lévő gondolatok is égették, minden porcikámat, nem hagytak megnyugvást... a napokban érkeztek meg a kiválasztottak, már mindegyikük átesett a Kou-val való harcon, s mindegyikük sikeresen helyt állt. Kohei nem engedte, hogy én is megküzdjek Kou-val, a lelkiismeretem csupán azzal tudta nyugtatni, hogy legyőztem az íjász bemutatón. Kou nem mondott ellen bátyjának, én pedig nem firtattam tovább a dolgok. Csak sodródtam az árral. Ígéretet tettem nevelőapámnak... ha csak egy újabb hazugság volt... vagy valóban az igazság... már nem érdekelt. Sodródtam az árral.

– Azt hiszed, megválaszthatod, hogy ki akarsz lenni, Hanamura Sakuya? – jelent meg mögöttem a fekete élő katanám, könnyedén átlebegve a szobám korlátjain. Rémülten nyúltam utána, de amint megérintettem összetalálkoztam a halovány másommal. – Meg sem kellett volna születnünk... – rántotta ki a kezemből a kardot, és berohant a rózsalabirintusba. Zavartan löktem le magamról a palástot, s egy vékony hálóingben, s mezítláb ugrottam át, majd követtem a feketehajú fiút.

– Ki vagy te? – kiáltottam utána miután beléptem a száraz, hólepte bokrok közé. Tincseim beleakadtak a száraz ágakba, a tövisek pedig felszaggatták a bőrömet, de látni akartam... tudni akartam... – Te tudod, én ki vagyok? Mondd el... – suttogtam átvergődve a végeláthatatlan ösvényeken. Vérem vörössé festette a lábnyomaimat.

– Ha megismered... el akarod majd feledni. – láttam meg halovány alakját, mely egyre mélyebbre ásta magát. – Rettegni fogsz attól, aki voltál... s leszel. S nem tehetsz ellene semmit. A sorsunk összeforrt. – megállt a labirintus végén, mire megragadtam a ruhája szegélyét, mely vérvörösen felcsillant a hold fényében. Zaklatottan engedtem el, de amikor lepillantottam kezeimre, rászáradt vér szennyezte őket.

– Nem lehet – hunytam le a szemeimet, s a térdeimre bicsaklottam. A fiú elém lökte a kardomat, majd egyszerűen belém olvadt.

– A részem vagy.. én pedig a tied... elválaszthatatlanok vagyunk – Hófehér tincsem vége elkezdett befeketedni, szemeim égtek, testem lázasan forrongott. Nem. nem lehet...

– Mondd meg... mondd meg. Nem válaszoltál a kérdéseimre. – kiáltottam torkom szakadtából, mikor fémes ízt éreztem. Képtelen voltam nyelni. A szám megtelt ezzel a folyadékkal, melyet egyszerűen kiköptem. A fehér hó véremben fürdőzött.

– Az Istenek téged küldtek, hogy állítsd meg a démonokat... de mivel lelked egy gyenge emberé... téged is elnyel. Nem tehetsz ellene semmit. Ez a sorsod. – a fájdalom elvette a józan eszem. Nem bírtam még lábra állni sem. Segítséget akartam kérni... nem akartam démonná válni... nem akartam... – Meg sem kellett volna születnem! – kiáltottam égre szegezett tekintettel. – Nem akarom, hogy a sorsom... – mielőtt befejezhettem volna vérfröccsenésére lettem figyelmes. Könnyes szemeimen át képtelen voltam kivenni az alakot.

– Nem kell félned, Hanamura – húzott fel a földről két forró, gyengéd kéz. – Erős vagy.... erősnek kell lenned, értünk. – ajkai rákúsztak az enyémekre. Forró párnácskáink lágyan összeolvadtak. Türkizkék vére óvatosan lecsorgott torkomon, mire a fájdalom megszűnt, s tincseim is visszaváltoztak. Amint látásom kitisztult, megláttam Kou-san aggódó arcát, melyen ezernyi mimika átfutott.

– Kou... – szökött pír az arcomra.

– Jól vagy? – vett fel a karjaiba, s magához ölelt, nehogy még jobban kihűljek.

– Nem tudom – suttogtam, s képtelen voltam levenni a szemeimet róla. A szívem, majd kiugrott a helyéről, testem pedig remegett az izgalomtól. – Mi volt az..?

– A Démonok eljöttek mesterükhöz, hogy maguk mellé állítsák. – mondta. – Te vagy a megjósolt gyermek, aki a démonok nagyura.

– Az Istenek születése...? – Kohei különféle könyveket hozott nekem, hogy olvassam el. A többségüket unalmasnak tartottam, de az megfogott. – Én mégis... mit...

– Ne sodródj az árral, ne légy vak, s meggondolatlan. Itt az ideje megállnod a saját lábaidon, hogy be ne szippantson a sötétség. Tanulj, s emelkedj mindenek fölé. – tett le a földre, hogy felvegyem a kardomat, mely felizzott, mikor megérintettem. – Légy olyan, aki...

– „...képes boldogan élni..." – zúgtak végig bennem édesanyám utolsó szavai. Könnyeim újból megeredtek, mire Kou közelebb lépett hozzám, s lágyan átölelt.

– Hanamura Sakuya – duruzsolta a fülembe. – A sorsunk véglegesen összefonódott. Míg lassan felfedez önmagad, engedd, hogy melletted sétálhassak. – Némán meredtem magam elé, majd zokogva bólintottam.

Kou sohasem mondta ki, hogy szeret engem.  Nem kellett kimondania, hogy érezzem.  Mindketten tudtuk, hogy szavak nélkül is ki tudjuk fejezni a szeretetünket.

Nem szükséges ecsetelni, hogyan változott át a barátságunk valami egészen mássá.

Ez egyszerűen megtörtént.

Mintha csak egy kósza festékpaca hullott volna a hófehér tekercspapírra... majd egy könnyed szellő hatására óvatos csíkokban elnyúlt volna... beleivódott volna...

Így váltunk mi is eggyé...

Utasok voltunk életünk hajóján... egymás kezét fogva vészeltük át a hullámokat, egészen addig a pillanatig, míg...

A háború megváltoztatott mindent.

Kivéve bennünket.

akik ott maradtak valahol a múltban... buta álmokat kergetve.