Jun herceg, ha félelem emészti – dühös voltam. Testem minden porcikája cselekedni akart… elégetni ezt a férget… porrá-hamuvá morzsolni(Nem, hagyd abba!). – csalással csak az erősek haragját vívhatja ki – emeltem fel lassan a bal kezemet, melyen lángcsóvák táncoltak. Áldozatainkat sutba dobva játszotta a vakmerőt, mint aki ismeri a démonok igazi arcát… – Ha mégis kiáll a démonok mellett, tudnia kell, hogy ugyan tíz év telt el, de a Fény dinasztia mágusa még mindig én vagyok, mivel sohase mondtam le róla. – ami azzal jár, hogy az én ellenőrzésem alatt zajlik a mágikus élet. – S az én feladatom a birodalom védelme a gonosz energiáktól – hófehér, rövid tincseim feketedni kezdtek, mire Kou megszorította a vállamat. Összezártam a kezemet.
Nem félek tőled, Hanamura Sakuya – kiáltott felém zaklatottan. – Hiszen ez a medál hatalmat…
Vagy bukást ígérhet... ahogy nekem... szeretnél szenvedni, mint én? – oldottam meg a ruhámat, s megmutattam neki a hátamon pihenő vörös sebhelyet. – Veszélyes játékot játszol, herceg. Miért vágysz erre a trónra? Mit ígértek? Erőt, mely csak pusztításra képes? Hidegvért... mely véresre festheti a csatamezőt? – Kou megrántotta a ruhám oldalát, Mirai pedig némán álldogált mellettem. Mind részesei voltak mindannak, amint keresztülmentünk... mégis eddig csak menekültünk előle... mind hárman.
Meg van az okom, hogy erre vetemedjek! Hiszen a gyűlölet... felemészt.. – hangja megváltozott, mintha eddig nem is vette volna komolyan a beszélgetésünket. – Nem akarok félelmet érezni. Hatalmat akarok... a gyűlölt testvér vesztét. – a medálja megint felcsillant, s elvakított bennünket, ő pedig köddé vált.
Valaki felbíztatta ellened – kötöttem meg a derekamon a ruhámat, majd Kou felé fordultam. – Túl sok minden történt ma... szeretnék aludni. Holnap le kell még győznöm a medált... – Fáradt voltam, tudtam, hogy a Kou iránt érzett gyűlölete erősebb, mint hogy józan döntést hozzon. A démonok bizonyára mindent ígértek neki…
De hiszen érezted te is – dadogta Mirai közelebb lépve hozzám. – Meg akarsz halni?
Lehet, hogy erős energia birtokában áll, de én élvezem a mágia előnyét. Nem a semmiért tanultam Kohei mellett annyi évet. Nem beszélve mellettem áll az egyik legerősebb erőhasználó és egy félisten. – ásítottam fel. Nem voltam biztos a győzelmemben, de szentül hittem, hogy az éjszaka folyamán valami csak az eszembe ötlik.
Mégis úgy beszélsz... mint, akit lassan temethetünk – morogta Mirai.
Szórjatok virágot a síromra – intettem, miközben elindultam megkeresni régi szobámat. Az aprócska helyiség a kastély jobb szárnyán pihent, s ennyi év alatt sem változott semmit... sőt az asztalomon, melyen egykor ezernyi könyv pihent, egy pár friss levendula illatozott. Az illat ezernyi emléket idézett fel, melyet mindeddig elfeledettnek hittem...
Kou azt mondta vacsorára feljön hozzád, de még megbeszélése van a palota katonáival és a tanáccsal a holnapi nappal kapcsolatban. – jelent meg Mirai az ajtómban.
Szóval még nem felejtette el – néztem rá a fiúra, aki előhúzott a ruhájából egy üveg sakét.
A régi szép időkre – minden este együtt vacsoráztunk, mind a hárman. Mei rosszallóan pillantott a takaros kis üvegekre, mire csak tincsei közé túrtam, s felnevettem. Ha Kou rájön, hogy Mirai megint megfújt egy üveget, nekünk annyi... de ezekben a percekben nem igazán érdekelt. Csak élvezni akartam a béke utolsó pillanatait... mint akkor, amikor még a vihar távol járt.
Visszatérhetünk még a múltba? - kérdeztem Mirait, aki Mei kezébe nyomta Lelé-t.
Már nem vagyunk ugyanazok, mint egykor... azaz idő eltűnt. Az ártatlanságunk... a fiatalságunk a múlté. – töltött a poharamba egy keveset az alkoholos italból.
Mirai, mondd csak – lötyögtettem meg a tartalmát, majd belekortyoltam. – Miért ilyen gyenge az erőd… alig éreztem a kisugárzását. Mirai nem válaszolt, egyszerűen megfogta a sakés üveget lehúzta. – Hé! Hagyj nekem is! – vetődtem rá.
Ez már az enyém! – emelte a magasba az üveget.
Köze van ahhoz, hogy ritkán láttalak az évek során? – ragadtam meg a kezét. – Valami történt a mennyekben?
Ahhh – morogta tovább küszködve. – Te pedig – szédelgett. – szinte kicsattansz! Mi volt az a vakmerő fenyegetés? Még én is összepisiltem magam tőle. Rohadt ijesztő tudsz lenni néha… – elvigyorodott. –A Nyuszi agyarokat növesztett?
Válaszolj! – ráztam meg, mire kiesett a kezéből az üveg s darabjaira tört.
Buta Nyúl! – zokogta a cserépdarabokat szedegetve. – Miért kellett – felállt, de visszahuppant a fenekére. Hirtelen megeredtek a könnyei, s az előző gyermeteg zokogása átcsapott valami bánat ittas morajlásba. Darabjaira tört, mint a cserépedény. Régen láttam ilyen elcsigázottnak.
Mirai – húzódtam hozzá közelebb s a vállára tettem a kezem.
Félisten vagyok – suttogta. – Az én feladatom lett volna fenntartani az egyensúlyt. De én.. gyenge voltam… Kohei miattam.. az életével fizetett. – megcsóváltam a fejem, s lágyan megpaskoltam a fejét.
Mirai, ez nem…
Nekem kellett volna megállítani téged! Hogy nehogy… – kiáltott rám. – Meg kellett volna mentenem a szíved – tette a mellkasomra remegő kezeit. – A sötétség nem környékezett volna meg, ha én – lassan kihúzott egy tasakot a zsebéből. – Megfeleztem az erőmet. Virágmagok vannak benne. Kohei lelkének darabkáit olvasztottam beléjük. – eresztett egy lágy mosolyt. – Azt hittem, hogy ezt sose mondhatom el neked, hogy sose térsz vissza. Pedig győztünk – Mirai halkan felásított. – Győztünk…Sakuya, te idióta nyúl… – dőlt bele az ölembe, majd pár perc múlva hortyogva aludt.
Sajnálom, Mirai – suttogtam. – Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy visszaadjak neked mindent, mely téged illetett.
***
Kou szinte hangtalanul lépte át a küszöböt a tálakkal egyensúlyozva, de mikor meglátta a két hortyogó fiút, és a törött saké-s üveget, gondterhelten felsóhajtott. Lerakta a tálakat az asztalra, majd maga elé vette saját tányérját s nyugodtan megvacsorázott az álmában beszélő Mirai és a hangosan horkoló Sakuya mellett. Miután végzett Sakuya felé pillantott. Közel tíz ée nem volt ilyen közel hozzá… csak egy karnyújtásra… legszívesebben magához láncolta volna.. és megcsóválta a fejét, Pajzán gondolatok kerítették hatalmába, ahogy végigmérte Sakuya mezítelen combjait és mellkasát. Közelebb hajolt a fiúhoz, s megsimogatta az arcát… majd nem tudta türtőztetni magát, látni akarta a fiú hátán pihenő sebhelyeket. Meglazította a fiú oldalszalagját, s elkezdte lefejteni vállairól a durva anyagot.
Oh, Kou-sama – mukkant meg Sakuya széles vigyorral az ajkain, mire Kou egyszerűen befogta a száját. – Mmmh – beszélt tovább nem is zavartatva magát. Kou megelégelte a fiú viselkedést, egyszerűen felkapta a karjaiba, s kivitte a szobából.
Nem tudod, mikor elég – motyogta a herceg, miközben a részeg Sakuya a tincseimmel játszadozott.
Kou-sama, ha tovább ráncolod a szemöldököd csúnya ráncok jelennek meg az arcodon, s a hercegnők el fognak fordulni tőled – fogta meg az arcát két kezében Sakuya, s tovább vigyorgott.
Engem csak egy valaki érdekel – dohogta dühösen a herceg, mire Sakuya egyszerűen meghúzta a haját. Kou fájdalmasan felszisszent.
Az az egy valaki, értékes számodra? Mint a holdnak a csillagok, melyek nélkül magányos lenne? Vagy mint a folyó, mely szivárványos halai nélkül csupán egy kristálytemető álarcát hordaná?
Az életemnél is fontosabb volt – válaszolt. – Békét adott háborgó szívemnek. – lassan elkezdett közeledni a fiú felé, aki egy oszlopnak dőlve hallgatta az éjszaka neszeit.
Szeretted?
Teljes szívedből?
Mindenemet oda adtam volna érte.
Akkor mégis miért engedted el, Kou- sama? – Sakuya szemeibe könnyek gyűltek, mire Kou összerezzent.
Mert nem tudtam… – Sakuya hirtelen összeesett, mire Kou mellé termett s felvéve karjaiba átvitte a szobájába, hogy kipihenhesse magát. Mikor lerakta a selyem paplanjaira Sakuya megragadta kezét, s nem engedte. – Megmenteni. – lefeküdt mellé, s némán meredt a sírástól eltorzult arcra. – Megmenteni a sorstól, melyet neki szántak. Pedig megígértem neki… – kisepert egy kósza fehér tincset a remegő pillák közül, majd csókot hintett a fiú homlokára, s hagyta aludni.
