Hideg volt. Az égből lassacskán üvegszilánkok kezdtek aláhullani, melyek tükörként szembeállították Sakuyát önmagával. Azzal a személlyel, aki volt, és azzal, akivé válni akart. Összehúzta magán a fekete palástját, majd halkan felsóhajtott. Kisírt szemeit csípték a szél deres ujjai ajkain át fáradt gőzfelhő kúszott az ég felé. A hófelhők eltakarták a holdat, mégis néha rákacsintott a magányos lovasokra, akik némán ballagtak a sötétségben. Édesapja soha nem engedte ilyen időben lovagolni, még akkor sem, amikor elmúlt tizenhat éves. Eleinte ugyan együtt szelték a dombokat, együtt fedezték fel a birodalmuk rejtet zugait, de miután a férfi betegeskedni kezdett, még őt se engedte, hogy újból belevesse magát a sűrű erdőbe és a tömérdek kalandba. Idejének nagy részét varázskönyvek tanulmányozásával töltötte, habár egész életében abban a hitben ént, hogy ő nem rendelkezik efféle erőkkel. Ellenben apja... talán egy lehetett a legerősebb mágusok közül. A férfi ugyan nem sokat beszélt előző életéről, s ha néha rákérdezett a könyvekre, nem válaszolt neki, vagy elterelte a témát, volt, hogy a tűzre dobta a könyveket... s elhitette vele, hogy Ő bizony nem rendelkezik ilyesféle energiákkal. Sakuya nem tartozott a kiválasztottak közé, így sose érheti meg az erő használatának...
Valamiért hazudott nekem? – suttogta magában. Tisztelte apját, aki bármikor kiállt mellette, s saját fiaként nevelte... mégis eltiltotta a varázskönyvektől, a mitikus energiáktól. Mintha nem akarta volna, hogy tudomást szerezzen róla... amikor pedig mégis valahogy rátalált, eltántorította tőle. – Valamit titkolt előlem? – Sakuya emlékeiben élt egy ballépés, amely miatt apja tiltotta ezektől az energiáktól, de már nem derengett neki tisztán az a bizonyos pillanat. Csak annyira emlékszik, hogy édesanyja védelmében használta, akkor, amikor rájuk támadt egy csapat farkas. Emlékszik, hogy az emberek űzték ki őket az erdőbe. S ugyan így esett a hó. Anyja csak ment.. mezítelen lábai kékesre-lilásra fagytak a hóban, de töretlenül húzta. Majd emlékszik, hogy farkasok támadtak rájuk... s mikor felébredt, anya és a farkasok holtan feküdtek körülötte.
Nem szabad használnod – nevelőapja haloványan derengett szemei előtt. – Ha rájönnek, mind meg akarnak, majd ölni! – most már tudta, tudta miért nem használhatta, miért tiltotta tőle. – Én, majd megvédelek. Bebizonyítom, hogy nem hibáztam...
Sakuya, megérkeztünk már? – kérdezte Kou egy takaros ház ellőtt álldogálva. Sakuya rémülten eszmélt fel a gondolataiból, majd ajkaira mosoly kúszott. Végre hazaérkezett. Azonnal leugrott a lováról, és oldalra tolta a bejárati ajtót. A havazás elkezdett erősödni.
Misa-san! – kiáltott be a házba, ahonnan egy fiatal nő lépett ki, s mikor meglátta a fiút, a nyakába ugrott és zokogva magához szorította.
Sakuya úrfi, Isten hozta! – fekete kontya kuszán pihent a fején, arcát, pedig kissé megőszült tincsek keretezték, mégis a nő bájosnak volt mondható. Egyszerű kimonót viselt, ajkain pedig lágy mosoly pihent. Szemeiben könnyek csillogtak, ahogy végigmérte Sakuyát, majd Kou felé fordult.
Kerüljön beljebb, herceg. Készítek önöknek meleg vizet, addig Rei elkészíti a vacsorát.
Ne segít...
Még most érkezett úrfi – dohogta a nő és csípőre tette a kezeit. – Bizonyára fáradt.. és ne hagyja magára a vendégünket – pillantott rá a zavart Kou-ra, aki nem igazán értette a helyzetet. Addig eljutott, hogy ez a bizonyos nő a Hanamura család szolgálója, de azt már nem értette, hogy az „úrfi", miért beszél vele olyan közvetlenül, s miért ajánlja fel, hogy segít egy szolgálónak. – A szobájukat is kiválasztottam. Nem gond, hogy csak az úrfi szobáját készítettem el. A vendégszobák beáztak a havazás miatt, az édesapja szobája pedig szellőztetésre szorul. – látta, ahogy Kou-t kirázta a hideg, de nem szólt semmit. Nem mintha bolhás lenne... jégherceg... – gondolta magában Sakuya. Egy gyors tisztálkodás után teljesen felfrissülten foglalta el a futonját, Kou, pedig ódzkodva ült le mellé, hosszú, fekete tincsei vizesen ölelték körbe, miközben hálóingét igazgatta.
Azt mondták lassan kész a vacsora – dőlt el a futonján Sakuya, hófehér tincsei mint egy kiterített lepel úgy borult rá a színes szövetre. Lehunyta a szemeit, majd lassan felsóhajtott: – Nem értem miért nem kedvel az úrfi, de tudja nem is annyira érdekel. Tudom, hogy legbelül egy parányit, mégis... – elgondolkozott. – Legalább sajnálatot érez irántam, mivel elkísért.
Csak az agyamra ment a bátyám – dohogta a herceg, Sakuya elhúzta a száját. – De meg kell, hogy szokjam. Végül is, a bátyám testőre lettél.
Beletörődött? –beszélt magában Sakuya, majd elvigyorodott. – Megyek, meglátogatom apám oltárát. Menjen, fogyassza el a vacsoráját, később, majd én is csatlakozok önhöz.
Nem – állt fel a fiú, mire Sakuya összerezzent. – Én is tiszteletemet teszem – s követte Sakuyát. A fehér hajú nem igazán értette, de nem tette szóvá. Édesapja oltára a beázott vendégszobák mellett foglaltak helyet. A fiú füstölőt gyújtott, majd elmormolt egy imát, miközben a szobát bejárta a füstölő aromája. Kou hasonlóan megtisztelte a holt férfit, majd Sakuyára pillantott. A fiú némán meredt maga elé, mintha a gondolatai csak elkalandoztak volna... szemeiből, pedig hirtelen aprócska könnyek kúsztak alá, s hangosan koppantak a bambusz parkettán.
A kék a kedvenc színem – hajolt a fiúhoz közel, szinte érezte a fehér hajú zaklatott lihegését, ahogy próbálja elnyomni a zokogását. Sakuya lassan ráemelte a tekintetét, arcára vörös rózsák kúsztak, ahogy végigmérte a pár centire térdeplő fiúnak az arcát. – S nem szeretem, ha egy férfi sír. – állt fel, mire Sakuya puffogva felugrott.
Én nem is sírok!
Azt hittem azt mondod, hogy nem vagy férfi – hajolt meg az oltár előtt, majd elindult az étkező felé. Sakuya az apja felé fordult, és duzzogva mutogatott a fiúra.
Látott már apám ilyen alakot? – hirtelen erős szél borzolta fel a kedélyeit, amely a beázott szobák felől érkezett, majd valamiféle mocorgást is felfedezett.
Mosómedve lenne? – gondolkozott el. Még gyermekkorából emlékezett, hogy egy télen egy egész mosómedve família költözött be az egyik szobájukba. Misa-san forrongott, de az apjának nem volt szíve kidobni az állatokat. Így egész télen át aprócska mosómedvékkel játszadozott. Kinyitotta az ajtót, mire furcsa szag ütötte meg az orrát. Befogva az orrát sétált a hang forrásához, majd meglátott egy aprócska torz valamit, ami rávigyorgott, majd eltűnt a szemei elől... Ez volt az első alkalom, amikor Hanamura Sakuya démonnal találkozott. Rémülten kapta a kezét a szája elé, majd lélekszakadva rohant ki a szobából, és vetődött rá a koronahercegre, aki még reagálni is elfelejtett.
Egy szörnyeteg! – zokogta, s mire ezt kinyögte, hirtelen fehér füst vette körbe, s mikor legközelebb kinyitotta a szemeit, mintha Kou-san, sokkal magasabb lett volna tőle. – Mi történt? – pislogott nagyokat, mire Kou arca egyszerűen lefagyott, és csak ennyit mondott. – Hogy lettél nyúl? – Sakuya belepillantott Kou levésébe. Valóban egy hófehér nyúlpofája tekintett vissza rá.
Azt én szeretném – mielőtt még befejezhette volna, amit elkezdett mondani. Kou felemelte és pár pillanatig némán bámult rá.
Így visszajöhetsz. – mondta végül.
Mi történt az úrfival? – kérdezte rémülten Misa-san. Kou lassan felállt és a hóna alá csapta Sakuyát.
Elátkozták, bizonyára találkozott egy démonnal.
Démon? – suttogta a nő, mire Kou felsóhajtott. Utált beszélni... semmi kedve nem volt elmesélni a történetet. Kohei jobban értett hozzá. Az emberek tudtak a démonok létezéséről, ismerték a történeteket, de nagyon kevesen élték túl a valós találkozásokat. Ezért sok hazugság keringett a köreikben. Sakuya is ismerte ezeket a történeteket, de még ő se találkozott hasonló szerzetekkel.
Ha mellettünk maradsz, sok ilyen lénnyel fogsz összefutni – vette fel a kardját Kou, majd egy talizmánt húzott ki a zsebéből. – Nem beszélve a bolyongókról. Ezért akarja annyira megtanítani neked Kohei az erőd használatát... mivel nagyon kevesen tudnak szembe szállni ezekkel a lényekkel. Pedig, mintha egyre többen lennének.
Értem... de azért vissza tudsz változtatni? – nézett rá könyörögve. – Vagy örökké így maradok?
Az átkokat meg lehet törni. Nem nagy dolog... egyszerűen meg kell ölnöd a Démont.
Igazán egyszerű – csapta hátra a füleit dühösen. – Egy ilyen testben...
Ideiglenesen is megtörheted. Csak rá kell jönni – mielőtt ezt kimondta volna, Sakuya visszaváltozott, mire lehúzta a földre, és ráesett a fiúra.
Bocsánat – vigyorgott zavartan a fiú, aki Kou alatt feküdt. A herceg arca eltorzult, majd felugrott és elrohant... – Én mondtam – kiáltott utána fiú, de a herceg már messze járt. – Kou-san, ideiglenesen megtörted az átkot! – Sakuya hirtelen visszaváltozott. – Hé, Kou-san, megengedem, hogy még egyszer megfogj!
