Néha kicsit szerelmes voltam. Azokba a fekete tincsekbe, a dús ajkakba, a hosszú pillákba, melyek igéző szempárt rejtettek.

Néha kicsit magányos voltam. A csatatéren, miközben a fényt kerestem. Értelmet. De csak vért és pusztulást találtam.

Néha kicsit gyermek voltam. Vágytam a gyengéd ölelésekre, a virágzó mosolyra, mely lelket lehelt belém.

Néha kicsit otthon voltam. Karjaiban. Virágos, csendes mezők ölében. Csendben. Merengésben.

De mindez elmúlt. Az örökké törvénye megtört, most pedig darabkáin térdelünk. Könyörgünk az Istenekhez.

Ismerem ezt a hideg

szélt. Ő is ismer engem.

De ellenségek vagyunk.

Korunk tett azzá minket.

Néha kicsit álmodtam. Valami szebb jövőt. Valami

…

Nem ilyen vörös alkonyt.