Kohei egy köteg papírt nyomott Kou kezébe, mielőtt még útnak indultunk volna. Pár napja szinte még színét se láttam a hercegnek, pedig megígérte, hogy mindennap foglalkozik velem, s a tanításommal legalább egy órácskát, de mostanság túlságosan elfoglaltnak bizonyult. A poros irattárba rendezkedett be – az írnokok, a szívinfarktus közelébe kerültek –, de nem tágított addig, míg össze nem gyűjtött valamiféle papírokat. Kou természetesen semmit se értett, mert Kohei eddig azt a feladatot adta ki neki, hogy küzdjön meg öt erőhasználóval – akik a napok során meg is érkeztek– de a indulásunk előtti napon, valamiért meggondolta magát, s elküldte egy közeli falucskába egy kovácsmesterhez valami üzenettel, s ezekkel a papírokkal.

– A palota tele van kovácsmesterekkel – gondolkoztam el, miközben Kou mögött lovagoltam. Kou a szokottnál is csendesebbnek bizonyult, mivel még erre se reagált. – Van valami oka, hogy pont ehhez a mesterhez kell elmennünk? Kohei, miatta nem kezdte el még a tanításomat. S úgy látom téged se avatott be annyira a részletekbe.

– A papírokat magam se értem – morogta alig hallhatóan. – De sejtem, miért pont ehhez a mesterhez küldött el. Ismerős a neve: Kagami. Kohei kardját egy ilyen nevezetű mester alkotta.

– Kard? – csillantak fel a szemeim.

– Kohei SZENT – nyomta meg az előző szót, hogy még jobban megértsem. – kardját készítette. - A szavai hallatán tűzbe jöttem. Szóval, arról van szó, hogy elmegyünk ehhez a mesterhez, s ő megcsinálja, a mi szent fegyvereinket is? Vagy Kohei készített magának egy új fegyvert? Esetleg a hét erőhasználónak készített... az agyam egész úton kattogott, s egyszerűen nem tudtam megtalálni a kérdéseimre a válaszokat. Kou, pedig akármit kérdeztem nemleges választ adott. Neki se volt fogalma, hogy mire készült bátyja. Mire végül belefáradtam az agyalásba megérkeztünk a falucskába. Az emberek lepetten meredtek ránk, de mikor felismerték a herceget, mézes-mázosan hívogatni kezdték s portékáikat próbálták rásózni.

– Tudod, Kou-san, én megéheztem – meredtem az utcák oldalán pihenő illatozó vendéglőkre. – Szívesen megreggeliznék, vagy regebédelnék. – duzzogtam, mire Kou végül megállt, s leugrott a lováról. Úgy érkezett a földre, hogy még a felvert por is távolabb húzódott tőle, nehogy bepiszkolja hercegi szépségét. – Köszönöm! – vigyorogtam rá, mire ő csak unottan felsóhajtott. Amint betértünk, szinte a nyakunkba ugrottak a vendéglősök, s bármit megadtak volna, csakhogy Kou herceg itt fogyassza el. Engem annyira nem szívleltek, de mivel a herceg társaságában voltam, hozzám is vágtak pár ételt. Kou, természetesen kiegyezett egy teával, míg én belekezdtem egy tál rizsbe, egy misolevesbe, s egy lazacba egyszerre. Miközben kajamámorban úsztam, felfigyeltem egy beszélgetésbe, amit két férfi folytatott le nem messze a mi asztalunktól.

– Minden reggel megjelenik! Azzal a hatalmas madárszerű lénnyel. Még életemben nem láttam olyan rémisztő lényt... még a démonokat is megelőzi.

– Mivel még sose láttál démont. – nevette ki a másik.

– Kirabolja az árusokat. Egy bajkeverő lehet inkább – szólalt meg harmadik. Némán hallgattam, majd Kou felé pillantottam, aki ugyanúgy figyelemmel követte a beszélgetést, mint én.

– Szerinted? – tettem a tányéromra vízszintesen a két pálcikát, s megköszöntem. – Csirkefogó vagy Démon?

– Nem a mi ügyünk – állt fel, s kifizette a vendéglőst, akinek kövérded arca szinte világított a boldogságtól. – Mi csak a mesterhez jöttünk. – mielőtt kiléptünk volna egy hatalmas madárszerű lény vágtatott el a lovaink mellett. A sárga lényen egy köpenybe burkolózott egyén ült, aki egyszerűen lerántotta a Kou lovának oldalán pihenő táskát, melyben a fontos iratok pihentek. Kou ledermedten álldogált az ajtóba, én pedig arrébb lökve felugrottam a lovamra és az idegen után iramodtam. Az emberek ijedten tértek ki az ismeretlen elől, aki a pillanatnyi félelmet kihasználva előrántott egy zsákot s belesöpört néhány portékát. A faluban egyszerűen nem tudtam utolérni, egészen egy erdőig üldöztem, melynek szélén egyszerűen rávetettem magam az állaton lovagló fiúra s lehúztam a földre.

– Aúcs! Megvesztél? – ordított rám, mikor leestünk a földre. Egy kicsit megzúzódott a vállam, de annyira nem érdekelt.

– Nem szép dolog lopni! – rántottam le a köpenyt a fejéről, s szembetaláltam magam egy hosszú, fekete hajú, vörös íriszű, velem egykorú fiúval.

– Szerinted nem tudom? – pufogott, mire elképedtem. – Valamit mégis enni kell.. vagy te felőled meg is dögölhetek?

– Nem úgy értettem... – motyogtam, miközben feltápászkodtam. – De tisztességes munkával, is meg lehet szerezni a pénzt.

– Kifogtam egy igazság bajnokát – vette fel a lehullott gyümölcseit, majd a kezembe nyomta a zsákot. – Sajnos az emberek, nem igazán kedvelnek... azt hiszik, démon vagyok. Árvaként, pedig nem tehettem mást. Hol vagy Levendula? – kezdte el keresni elkallódott madárszerű...

– Várjunk csak... az a madár-izé, micsoda?

– Ő Levendula, a tyúkom – bukkant elő a bokrok közül egy aprócska tyúk, aki felugrott a fiú vállára, amint az leguggolt a földre. – Köszönj az ünneprontónak, Lele – simogatta meg a tyúkot, aki csak némán bámult rám.

– Erőhasználó vagy? – kérdeztem tőle, mire csípőre tette a kezeit.

– Nem, félisten! – nevetett ki. – Szerinted, mi? – mutatott az oldalán pihenő kardra. – S ha megbocsájtasz...!

– Várj! – kiáltottam fel, mire a fiú összerezzent.

– Itt állok melletted, nem szükséges ordítanod – itt egy kicsit elakadt, mintha a nevemet kereste volna.

– Hanamura Sakuya. – mutatkoztam be készségesen.

– Hanamura – kun – mondta, majd sarkon fordult. – A soha viszont nem látásra.

– Nem akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdeztem meg, pedig át se gondoltam.. egyszerűen éreztem, hogy ez az alak, különleges. És nem tévedtem...