A nagycsarnok megtelt bámészkodókkal, a legtöbbjüket nem igazán érdekelte a bemutató, csupán a fiút akarták látni. A második koronaherceget, akiről ódákat zengtek a birodalomban. A régiók hercegnői epedve vágyakoztak utána, s akár egy egyszerű pillantásért is ölni tudtak volna. Ugyanakkor, sokan összesúgtak az ifjúúr háta mögött. Ezernyi rosszakarója volt, akik hideg modorát rótták fel legnagyobb hibájának. Néha, még „jéghercegnek" is csúfolták. Kohei-el ellentétben ő mindig merem volt, hideg és szűkszavú, de ha valaki magára haragította a csendes oroszlán a tekintetével marcangolta szét... Mindenben kimagasló volt, és bármibe belekezdett, pár óra gyakorlás után a mesterévé vált. Egy született tehetség volt. Olyan ember volt, akire bárki felnézhetett.
Hűvös, mint a késő őszi szél – suttogta Kohei-san, ahogy végigmérte öccsét, aki éppen kifeszítette az íját. – Édesanyánk halála óta pedig, mintha megnémult volna. – felsóhajtott, majd rám pillantott, mire felvontam a szemöldökömet. – Képes lennél legyőzni?
Tessék? – csóváltam meg azonnal a fejemet. Ránézésre se tetszettem az úrfinak.. nincs annyi merszem, hogy még jobban kivívjam az ellenszenvét.
Édesapád sokat mesélt arról, hogy nagyon tehetséges vagy.
Falusi fiúcskák körében – motyogtam. – Régen volt már – szabadkoztam. – Ezer éve nem fogtam íjat a kezemben. – Tehetséges voltam. A maréknyi erőm ellenére az íjászat és a kardforgatás elég jól ment, de én ismerem a határaimat. Kou elengedte a nyilat, amely homlokegyenest száguldott a kör közép pontjába.
Még soha se tévedett. – duzzogták a körülöttünk álldogáló velem egykorú fiúk. – A jégherceg egy lehetetlen alak.
Hallotta? – néztem rá könyörögve a hercegre, mire a fiúk elhallgattak, és rémülten vánszorogtak odébb.
Talán félsz tőle? – cukkolt Kohei-san, mire dühösen összehúztam a szemöldökömet.
Biztos vagyok benne, hogy vesztenék... szóval... – egy ördögi terv fogant meg a fejemben. – Ha vesztek.. ön is rájöhet, milyen haszontalan egy szerzet vagyok... így nyugodtan haza is engedhet. – Nevelőapámmal úgy is el tudnám hitetni, hogy megbuktam, és visszaengedne. Amúgy is senki se maradt otthon, hogy vigyázzon az egészségére. Én pedig...
De ha netalán győzöl – takarta el mosolyra húzódó ajkait Kohei-san. – Örök hűséget fogadsz nekünk. Én, pedig tanítványommá fogadlak. – értetlenül pislogtam rá. – Nevelőapád bizonyára megtanított a kardforgatásra, de a spirituális energiáidat nem edzetted.
Spirituális erő? Azzal csak a kiválasztottak rendelkeznek – legyintettem. – Sajnos én...
Csak a közembereket hitegetik efféle szamárságokkal. – mondta. – Mindenki rendelkezik egy minimális energiával. De ahogy írni és olvasni meg tanultunk, az erő használatát is meg kell tanulnunk. A te erőd egészen kimagasló.. lehetetlen, hogy ne érzékeld.
Mégis haszontalan – emeltem fel egy kicsit a hangom, amit azonnal meg is bántam. – Sajnálom, nem úgy...
Szóval megegyeztünk? – nyújtotta felém a kezét. – Ha veszítesz... élheted a saját nyugodt kis életed... de ha győzöl... a spirituális erő mesterévé teszlek, hogy dinasztiánk védelmezőjévé válj. – végül beleegyeztem. Kohei-san sok szerencsét kívánt, én pedig remegő léptekkel vettem fel az egyik asztalon pihenő íjat. Kou a homlokát ráncolva figyelt, majd mikor odalibbent Kohei-san és mindent elmagyarázott neki, visszafordult hozzám, s egyszerűen vállat vont.
Három lövés! – integetett a távolból Kohei-san. Kou nem vett tudomást róla csak előtte az első nyilát, ami pontosan a karika közepére talált. Halkan felsóhajtottam. Végül is nem kell győznöm. Elég ha csak ellövöm. Én bizony nem akarok itt maradni. Nem szeretem ezeket a gazdag úrfikat. Nem szeretem ezt az egyszerű szemfényvesztést... az intrikákat. Békésen szeretnék élni. Nem vágyom rá, hogy nevelőapám nyomdokaiba lépjek. Szívesen elvoltam én az állatok gondozásával, a betakarítással. Szívesen segítettem Misa-sannak főzni, kitakarítani a szobákat és kimosni az ágyneműket. Mégis... Hálám jeléül... hogy megmentett. hogy nem hagyott az utcán megdögleni...
Nem engedem, hogy kárba vesszen – suttogtam, miközben elengedtem a nyilamat, ami áthasítva Kou-san nyilát, belefúródott a szalmába. A közönség elnémult, majd hangos üdvrivalgásban törtek ki. Sikerült? Némán meredtem a céltáblára, majd valami sötét aura félét véltem felfedezni magam mellett, mire kirázott a hideg. Erősen verejtékezve, és dadogva fordultam Kou felé, akinek ugyan az arcán nem látszódott semmi, de a kisugárzása baljóssá vált.
Meglepődött, Kou- úrfi? – vigyorodtam el, mire a fiú a kezébe vette az újabb vesszőjét és ellőtte. Majd a következőt is. De míg az egyik szépen belesimult az én vesszőmbe, a másik még a céltáblát se érte el, ellőtte a földbe ért célba. – Szép lövés! – mondtam, majd én is ellőttem a vesszőket. Mind betalált.... szóval én nyertem.
A fenébe – törölgettem a könnyeimet, míg Kohei boldogan ugrált mellénk, s gratulált nekem. Kou, arca elfehéredett, de semmit se mondott. Némán meredt a félre lőtt nyílára.
Tudod, nem hittem volna, hogy le tudod győzni Kou-t – fordult felém Kohei, mire lefagyott a mosoly az arcomról. – Féltem is, hogy elveszítek egy ilyen barátot, mint te.
Barátot? – csillantak fel a szemeimet. – De Kohei-san én csak...– gyűltek könnyek a szemeimbe, s rávetettem magam Kohei-sanra, aki vigyorogva tűrte a ruhájába száradó taknyomat... ellenben a testőrségével, akik vadállatmódjára támadtak rám, és szedtek le a hercegről. – Sajnálom – poroltam le magamat, mire Kohei-san csak elnevette magát.
Szórakoztató egy alak vagy, Hanamura Sakuya. – Kou csak felhúzta az orrát, majd félredobva az íját elindult egy másik irányba.
Várjon, Kou-san – rántottam vissza a kezénél fogva, mire úgy meredt rám, mintha legalább fertőző lennék... hah, nehéz lesz az ő barátságát elnyernem... – A fogadalmam – húztam magamhoz Kohei-sant, és szembeállítottam magammal a két fiút. A hercegek érdeklődve pislogtak rám, majd amikor letérdeltem eléjük s fejet hajtottam nekik, szó nélkül maradtak, még levegőt is elfelejtettek venni. – Én Hanamura Sakuya, Hanamura Akihito fia, ezennel hűséget fogadok Miyamoto Kohei és Kou-samának. Életemet a kezükbe helyezem, és mindenáron megvédem őket. – Kou felhorkant, Kohei-san, pedig kinevetett... de így történt. Így váltam a Miyamoto család testőrévé, s Kohei tanítványává.
Az ígéretem után egy héttel, Nevelőapám elhalálozott. Megtiltotta,hogy részt vegyek a temetésén, így csak azután térhettem haza, hogy megejtették a halotti tort. Kohei nehezen engedett haza, mivel azokban az időkben erős viharok tomboltak, s félt, hogy megsérülök, vagy eltűnök az utam során. De mivel rendíthetetlen voltam, legalább egy imát akartam mondani apámért, a házoltárjánál, végül beadta a derekát, és elengedett. Egy feltétellel. Ha Kou-san velem tart. Kou-nak a gyűlöletet kezdett alább hagyni, de újból kiújult, amikor meghallotta Kohei kérését. Az idősebb fiú, szinte napokig könyörgött neki... majd egy nap... szó nélkül megjelent a szobám ajtajában egy felszerelt lóval az oldalán.
Vigyázzatok magatokra! – intett búcsút nekünk Kohei-san, mikor elindultunk. Hideg volt ugyan, de a szél nem fújt s a hó sem esett. A lovak lassan vágtak át a vastag takarón, amely még az előző éjszakákon esett, éveknek telt egy egy kilométer megtétele. Kou mellett, pedig egy örökkévalóságnak. A herceg néma volt, mint egy hal. Ha kérdeztem valamit, mormogott pár szót, de néha nem is válaszolt.
Még haragszik rám, Kou úrfi? – kérdeztem egy pár óra múltával, amikor már sötétedni kezdett.
Nem – válaszolt egyszerűen.
Akkor miért nem néz a szemeimbe?
Az utat figyelem – mondta monoton hangon.
Mi a kedvenc színe? – kérdeztem. A herceg megrántotta a lova kantárját, mire a ló megtorpant s felém pillantott.
Ezt mire véljem? Szórakozol velem?
Eszem ágában sincs. – csóváltam meg a fejem, majd feltekintettem az égre. – Szereti a havazást? Gyermekoromban sokszor építettem hóembert. Szerettem volna, ha apám is játszana velem, de nem tehette meg... néha megpróbáltam becsempészni neki is a havat... de mire elértem az ágyához, elolvadt.
Buta gyerek lehettél – indult el újból.
A gyerekeknél ez természetes – mondtam.
Még egy ötéves is tudja, hogy a meleg hatására a hó elolvad.
Babpasztából is csináltam hóembert... az már nem olvadt el – próbáltam menteni a menthetőt. – Habár ha azt kint hagytam az asztalon... a kutyák megették. Olyankor mindig sírtam... mire apa csinált nekem újakat. – a herceg nem igazán figyelt rám, de az engem annyira nem zavart tovább meséltem, mindenféle buta, gyerekes mesét. Beszéltem és beszéltem, míg be nem rekedtem... de a szívemben lévő fájdalmat nem tudtam elnyomni. Végül az út felénél abbahagytam... csak követtem a jégherceget. A fiú daliás alakját egy hosszú, vastag palást takarta, hosszú fekete tincsei lágyan ringatóztak a ló minden egyes lépésénél.
Kou-san, hisz az Istenekben? Apám sokat mesélt róluk... s azt mondta, hogy ha ő eltávozik az élők soraiból, tudja, hogy majd az Istenek vigyáznak rám. Én mindeddig bíztam ebben... imádkoztam, hogy apám épüljön fel. De nem változott semmi. – azt hittem, megint hozzám vág valamit, de helyette csak ennyit mondott:
Az Istenek akaratát nem tudjuk megfejteni...csak elfogadni. Ha valaminek vége szakad, elkezdődik valami új. Ez az élet körforgása. Az Istenek szerették apádat... hiszen nem a semmiért találkozott veled...
„ Kohei némán olvasta a levelet, majd halkan felsóhajtott. Kou felpillantott a könyvéből és kérdőn mustrálta a bátyja arcát.
Hanamura-san szeretne kérni tőlünk egy szívességet. Szeretné, ha a fiát a családunk mellé vennénk. – Kou nem igazán értette, miért ilyen nagydolog az egész. Ha jól dolgozik, miért nem jöhetne? Elférne már ide pár dolgosabb fiú.
Igen? – ráncolta a homlokát. – Mégis miért vagy ilyen gondterhelt Kohei?
Azért akarja ideküldeni, mert érzi, hogy halálán van, s nem szeretné, ha a fiú végignézné a szenvedését. – Kou nem mondott semmit, csak bólintott."
Kou nem nézett vissza a fiúra. Elég volt számára hallani a halk szipogást.
Az Istenek veled vannak, Hanamura Sakuya. Látom, ahogy a kezeidet fogják. S akkor is láttam, amikor megfeszítetted azokat a húrokat.”
Mirai távoztával nem jött álom a szemeimre. Ugyan eléggé kimerült voltam, és még mindig sajgott minden tagom, képtelen voltam aludni. Holdkórosan sétálgattam a házamban, míg meg nem találtam egy gyertyát és meggyújtottam. A tatamim mellett aludt a kisfiú, kezeiben egy kulcsot szorongatott. Némán mellé léptem, majd lassan lefejtettem ujjait a kulcsról. Egy egyszerű fémdarabnak tűnt, semmi különlegest nem véltem rajta felfedezni. Miután nem jutottam egyről a kettőre, inkább készítettem valami vacsorát és főztem egy teát. A házamban szokatlan csend uralkodott, csak a gyermek halk szuszogása törte át néha a csend vékony üvegfalait. Az álmok birodalmába vándorolt arc mimikái lágyak voltak, de néha a félelem torz vonásai kúsztak fel rá. Néha az aprócska test megremegett, és halk szavak szakadoztak fel a torkán. A szüleit hívogatta, szüntelenül. Sajnálnom kellett volna… de tudtam, milyen érzés, ha sajnálattal tekintenek rád. Szánnak, de sohase állnak melléd, s nyújtanak menedéket. Elsétálnak melletted szívükben azzal a hittel, hogy ők mindent megtettek. Mivel empátiát nyilvánítottak. Megemlékeztek rólad és a veszteségeidről, majd tovább léptek. Nem akartam ilyen ember lenni.
„Szegény pára, nem elég, hogy elvesztette a józan eszét, még ez a kolonc gyerek is rajta maradt.” – suttogták anyám háta mögött. De ő nem figyelt rájuk.. ő már egy szebb, s jobb világban járt, amit mi ésszel képtelen lettünk volna felfogni. Csak egy dolog hiányzott… engem nem vitt magával. Engem itt hagyott. Hagy sajnáljanak. Hagy szánjanak. Engem. Egy nyomorultat.
A kisfiú hirtelen megmozdult, majd lassan kinyitotta a szemeit. Mikor észrevette, hogy őt bámulom riadtan összehúzta magát.
Kérsz enni? – nyújtottam fel egy tál rizst. A gyerek azonnal kikapta a kezemből, majd habzsolni kezdte. Némán elmosolyodtam. Régen étkeztem együtt valakivel. A gyermek nem igazán törődött velem, míg evett, majd miután végzett úgy meredt rám, mintha legalább megmérgeztem volna. – Megnyugodhatsz, nem volt benne semmi. – sóhajtottam, mikor elvettem tőle a tányért. – Jobban érzed magad?
Megszállt egy démon – suttogta, mire döbbentem bólintottam. Az emberek többsége, miután kiűzik belőlük a démonokat, nem igazán vannak tudatában annak, hogy mi történt velük. Részleges amnéziában szenvednek. De ez a gyerek tudta. – Nem akartalak bántani. Nem állt szándékomban – suttogta. – De a bennem lévő düh…
A démonok szeretik felhasználni halandó létünk érzéseit. – válaszoltam. – Hogy hívnak, fiú? – kérdeztem, mire a gyerek kinevetett, majd hirtelen pufogni kezdett.
A nevem Mei… és kislány vagyok. Habár nem csodálkozom, hogy nem vette észre. Négy báty mellett… – itt csak elvigyorodott, majd hirtelen könnyek kezdtek záporozni a szemeiből. – Hibát követtem el… a banditák, akik feldúlták a falunkat, azt ígérték nekem, ha kicsallak, megkegyelmeznek a szüleimnek. De én nem tudtam megmenteni őket. Elbuktam – néma szipogása zokogásba csapott át. – Annyira sajnálom.
A banditák törhették át a falaimat, a démon segítségével? – gondolkoztam el, míg leültem a kislány mellé és vigasztalni kezdtem. – Még mindig… nem hiszem el. Valami továbbra se stimmel. Ha a démonok tették volna, Mirai tudná. – a kislány abbahagyta sírást, majd rám emelte vörös szemeit.
Te vissza tudod őket hozni nekem? Hiszen, az Istenek és Démonok erejével rendelkezel.
Nem egészen – sóhajtottam. Ez az átka a pletykáknak, mindent rosszra fordítanak. – Az Istenektől kaptam az erőmet, csak egyszer... rossz dologra használtam, amivel a Szent Ereklyét – mutattam rá a medálra. – Átkozottá tettem.
Szóval akkor nem eszel embereket?
Miért kell mindenkinek itt leragadnia? – borzoltam össze a tincseit, majd csípőre tettem a kezem és kiropogtattam a derekamat. Napokig szenvedni fogok még a fájdalmaimtól, de útra kell majd kelnem, nem tehetek mást. Habár elsőnek be kellene zárnom a lyukat a pajzson, és el kellene temetnem a falusiakat.
Mei nem akarsz a tanítványommá válni? – fordultam a gyermek felé, aki hitetlenül meredt rám. – Megtanítalak a spirituális erőd használatára, hogy meg tudd védeni magad.
Spitni?
Spirituális erő. – mosolyogtam rá. – A testedbe lévő energiák használatával képes vagy előhívni a belső erődet, ha úgy tetszik a tehetségedet. Amikor én még gyermek voltam, azt tartották, hogy csak a kiválasztottak rendelkeznek vele, de én tanúbizonyságot tettem róla, hogy az átlagos emberek is rendelkezhetnek erővel. Habár, nekem is szerencsém volt – gondolkoztam el. – Mindegy is… szóval, mit szólnál hozzá?
Ha… beleegyezem.. vissza tudod hozni a szüleimet és a testvéreimet? – csillantak fel a szeme. Maró fájdalom töltötte el a testemet. Végignéztem a gyermeken, aki végre nem vetetett meg. Végre nem úgy tekintett rám, mint egy átoksúlyra. Végre emberszámba vett…. ezért hazudni kényszerültem.
Igen – ez volt a második hazugságom, amit életemben elkövettem. Az első.. tíz éve történhetett. Amit neked mondtam, Kou.
Tíz évvel ezelőtt
Húsz éves koromban kaptam egy levelet, melyben elhívtak Liliom-völgybe, hogy álljak Kohei úrfi szolgálatába. Nevelőapám, mint a Fény Dinasztia kiemelkedő parancsnoka tett szert hírnévre, s mivel nem született fia, engem tett meg örökösének, amivel együtt járt az, hogy az uralkodó szolgálatába kellett állnom. Nevelőapám bízott bennem, én már kevésbe. Napokig ültem a dolog felett, közbe azon filóztam, hogyan menekülhetnék el. Természetesen, nem állt szándékomban cserbenhagyni az a személyt, aki saját fiaként kezelt, mégis én úgy éreztem, hogy erre a feladatra alkalmatlan lennék. Nem voltam se erős, se jó harcos, s a spirituális erőm egy ötéves gyermekével vetekedett. Egyetlen tehetségem volt, az eszem, ami ezernyi forró helyzetből kimentett. Mégis most tanácstalan maradtam.
Tudom, hogy képes leszel rá – tette vállamra a kezét nevelőapám, miközben az ágyában pihent. Már évek óta képtelen volt lábra állni, a teste, pedig egyre csak gyengült. – Kohei úrfi csodálatos egy fiatalember! – ebben nem is kételkedtem. Ismertem, mivel nagyobb ünnepségekre még hivatalos volt a leszerelt nevelőapám, így sokszor összefutottam vele. De mégis.. hogy én a testőre legyek? Még egy fadarabbal is többet érnének, mint velem! – Nem kell a legjobbnak lenned, Sakuya – suttogta apám elhaló hangon. – Csak annyit tégy, amennyire képes vagy...de azt teljes szívedből. – nem tudtam neki nemet mondani. Fájt így látni őt… ezért végül belementem. Két héttel a levél érkezése után megérkeztem a Liliom-völgybe. Kohei-vel egy liliom kertben találkoztam először. A fiú idősebb volt tőlem legalább öt évvel. Világoskék haorit viselt a fehér kimonója felett, kezében egy verses kötet pihent. Tincsei feltűzve ölelték körbe arcát, smaragdzöld szemei lepetten felcsillantak, mikor meglátott.
Hát megérkeztél – lassan meghajoltam előtte, mire megrázta a fejét. – Nem szükséges. – értetlenül pislogtam rá, majd felálltam. – A szobádat megkaptad? – csak bólintottam. – Elégedett vagy vele, vagy lenne valamiféle óhajod? – megcsóváltam a fejem. – Tudsz beszélni? – emelte ajkaihoz a füzetet, és lágyan elmosolyodott.
Igen, Miyamoto Kohei-san. – mondtam.
Gyönyörű hangod van, Hanamura Sakuya. – indult el egy irányba én, pedig követni kezdtem. – Kou íjászbemutatót tart a nagy csarnokban. – tekintett a távolba. – Apám kérésére tette, de képtelen lemosni az arcáról azt az unott kifejezést. – sóhajtott fel.
Nem szeret íjászkodni az úrfi? – kérdeztem, egy kicsit felbátorodva.
Pont ellenkezőleg. Kimagasló belőle. Ezért unja, hogy mindig nyer. – vigyorgott rám, mire egy nagyot nyeltem. Miyamoto Kou szöges ellentéte volt Miyamoto Koheinek, s ez sok viszályt szült a császári palotában.
Miért vársz még mindig arra a semmirekellő alakra? – a férfi összevonta a szemöldökét és megvetéssel meredt a fiatalabbik fiúra.
Azt mondta, hogy visszahozza nekem. Megígérte. – mondta a fiú, miközben a lenyugvó nap sugaraiban fürdőzött. Arca tükörsima volt, érzelmei lelkében pihentek. Mégis valamiféle szomorúságot árasztott magából. Belülről valami marcangolta, de a felszín hideg volt és merev.
Tudod jól, hogy a bátyád halott. – sóhajtotta az öreg, s őszszakállát simogatva fiú mellé lépett.
Tudom – felelt a fiú. Arcán még mindig nem látszódott semmi.
A kardforgató elbukott. Az Istenek nem kegyelmeztek neki.
Tudja ő is jól.
Akkor mégis miért? – ordított rá az idős ember, kezei remegni kezdtek a dühtől. – Tönkretett mindent. Emberek ezreit…
Egy embert se ölt meg. Én leszek az egyetlen, akit a sírba taszít… Tíz éve várok rá. Várom, hogy esedezve bocsánatot kérjen, én pedig félresöpörve mindent, megbocsájtsak neki. Azt akarom, hogy a bátyám lelke nyugalmat találjon. S ne kísértsen minden éjjel. De ameddig ő nem tér vissza… nem tudunk feledni.
A bátyád lelkét már rég felküldhetted volna az Istenekhez.
Ön szerint már nem próbáltam? – ekkor rezdültek meg azok a mimikák. Az igéző smaragdzöld szemekben felcsillant a bánat első sugara. – Neki kell elsőnek elengednie... hogy én képes legyek örök nyugodalmat adni, Kohei-nek.
A démon szag mégsem szűnt meg, sőt még erősebbé vált. Felkaptam a mellettem pihenő katanát, majd a fiú felé emeltem. A kisfiú hitetlenül meredt rám.
Mégis csak egy – gyűltek könnyek a szemeibe, mire összerezzentem. Az egész testem elgémberedett, s erős fájdalmat éreztem a fejemben. Mégis tudtam, tudtam, hogy ez a gyermek nem lehet az, akinek vallja magát. Ennyi év után se tompultak el az érzékeim. Ismerem a fekete energiákat, s ezt az elviselhetetlen bűzt, oh hogy is felejthettem volna el!
A medálért jöttél el egészen idáig? – csillant meg a nap lenyugvó sugara a kardon. – Mit ígért neked, te mihaszna kölyök? – suttogtam.
Csak felismertél… Mester – villantak fel a vörös démoni szemek. A gyermek vontatottan felállt, mint egy báb, mintha csak egy zsineggel mozgatnák. – Az Uram tudta, hogy itt megtalálhat. – nőttek karmok a gyerek kezén, s felém suhintotta őket. Az utolsó pillanatban tértem ki előle, miközben a kezemben medált szorongattam.
Miért nem az Istenekkel rendezitek le a dolgaitokat, miért kell az emberek életét megnyomorítanotok? – tértem ki egy újabb csapása elől. A kisfiú felhorkantott, majd egyszerűen kinevetett.
Pont te beszélsz? Még mi démonok is hallottunk arról az emberről, aki szinte démoni erővel elpusztított egy egész harcteret. Te is szövetséget kötöttél egy démonnal?
Soha az életben nem tettem volna ilyen alávaló dolgot! – ugrottam neki. – Sohase árultam volna el az emberiséget! – a démon dühödt morgásba kezdett, s mikor elértem újból lesújtott a karmaival, melyek olyan hullámot generáltak, hogy mint egy védtelen pihe, úgy vágódtam hozzá egy terebélyes fához. A fájdalom átjárta az egész testemet. A gerincoszlopom szinte összeomlott, s pár bordám ripityára tört.
Mégse vagy olyan hatalmas, mint voltál… – lépett mellém s megragadta a torkomat. A véremben fuldokolva kapálóztam. A kisfiú alakja felvett egy magasabb és erősebb formát. – Nincs senki, aki melletted állna, Mester. Magadra maradtál, mert rettegtek tőled. Mindig a helyes utat követted, mégis meggyűlöltek. – már nem az a démon beszélt a gyermekből, mint azelőtt. Ez a Démon ismert engem, s én is tudtam ki ő.
Inkább halok meg így, mint, hogy bármikor a szolgálatodba álljak. Gyűlölhetnek engem az emberek, s megvethetnek az Istenek, de én tudom, hogy sohase voltam a Halál Szolgája. – megszorítottam utolsó erőmmel a medaliont, mely világítani kezdett és kiégette a démon szemeit. A lény jajveszékelve hátrált, és elengedett. Amint elegendő oxigén jutott a tüdőmbe elmormoltam egy Tisztító Igét, és megvágtam egy picit a gyermeket. A vérébe szivárgott az Ige és belülről zúzta össze démon jelenlétét. Sajnos, az Úr elmenekült, de Hű szolgálja elpusztult. Fellélegezve támaszkodtam neki a fának, míg a gyermek térdre bicsaklott, majd elterült a földön. Tíz éve nem hajtottam végre ördögűzést. Egy kicsit kijöttem belőle. Az Istenek bizonyára észrevették, hogy ennyi év után újból használtam az erejüket. Biztos megint dühösek lesznek. Megpróbáltam legalább a házamig visszamászni, de a sérüléseim súlyosabbak voltak, mint gondoltam. Pedig szükségem lett volna a talizmánjaimra, hogy újra építsem a védőpajzs. Miközben a fájdalmaimmal küszködtem megjelent egy fiatal alak mellettem, és megpróbált felsegíteni.
Mi történt, Sakuya? – meredt rám elképedve. Fekete tincsei lágy fonásban kúsztak végig hátán, fekete kimonóján vörös szalagok kacskaringóztak.
Megtámadtak – sóhajtottam, mire fiú a szemeit forgatva egyszerűen felkapott az ölébe.
Nem mondod – suttogta. – Áttörték a védfalad?
Rájöttek… rájött, hogy itt vagyok. A medál kellett neki. Lemészárolta a falut… – suttogtam, miközben a mellkasának döntöttem a fejem. Kezdtem elveszíteni az eszméletem. A testem elszokott ezektől a fájdalmaktól. – Hogyan törték át?... – ez volt az utolsó szó, amit kibírtam bökni, majd egyszerűen elájultam.
Megint álmodtam. Mostanában sokszor álmodtam. De mindig csak ugyanazt. Ahogy Kohei utolsó lélegzetvételével azt mondja: Menj tovább!, majd a földre bicsaklik, és egyszerűen köddé válik. Ilyenkor ébredek fel és hangosan ordítani kezdek. Mintha ezzel bármin is változtathatnék. Néha azt kívánom, bárcsak elszakadnának a hangszálaim.
Ezúttal Mirai megelőzött, és befogta a számat, mielőtt bármit is kinyöghettem volna. Csapzottan meredtem rá, ő pedig halkan felsóhajtott.
A gyerek még alszik – suttogta, majd elengedett. Egy hófehér tiszta hálóruhában pihentem, a gyomromon, pedig egy hatalmas kötés foglalt helyet. Mirai megtörölte a homlokát, majd törökülésben leült a tatamim mellé. – Jobban vagy?
Hogy kerültél ide, Mirai? – kérdeztem, mire ő csak elvigyorodott.
Megéreztem, hogy használtad a medált, amit apám adott neked. Ő küldött.
El akarja pusztítani? – fehéredtem le, mire a fiú megcsóválta a fejét.
Épphogy arra akar kérni, hogy újból használd, de ezúttal a rendelkezésének megfelelően. Új háború készülődik, Sakuya. A napokban küldött fog hozzád érkezni. Összehívják a 7 Vezért. – hitetlenül figyeltem, hogyan áll fel a fiú s kitekint az ablakon. – Nem véletlenül támadta meg a falut és téged, a Démon. A sötét erők újból gyülekeznek. Vagyis már megtették az első lépéseket. Megöltek egy Vezért, s megtámadtak téged. De legszörnyűbb nem ez… – felém emelte türkizkék szemeit. – A támadást ezúttal a Fények kezdték. Valamelyikük szövetséget kötött a Démonokkal, az Istenek tudta nélkül.
A hét Vezért is ők akarják összehívni?
Igen… pont ezért menj el, és állítsd meg őket. Győzd meg a Vezéreket, hogy ne álljanak be a hadseregbe.
Nem hiszem, hogy beállnának. Ők tartják fent az egyensúlyt, lehetetlen, hogy bármelyikük…
Nem is attól félnek az Istenek. Inkább attól, hogy úgy végzitek mind, mint azaz egy.
Akkor én mégis mit tehetnék? – néztem rá zavartan. – Szívesen feláldoznám magam a jó érdekében.. de mégis.. annak mi értelme lenne? Az Istenek így akarnak megszabadulni tőlem, mert megszegtem a tabut?
Az Istenek szeretnek téged, Hanamura Sakuya.
Tíz éve kiátkoztak – ráncoltam a homlokomat. – Pontosan emlékszem mindenre.
Az Istenek se különbek az emberektől, Hanamura Sakuya. – fonta a háta mögé ujjait. – A saját érdekeiket tartják szem előtt. Akkor az volt az érdekük, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőled. Most pedig az, hogy a segítségeddel visszatartsák a gonoszt. Az Istenek se szentek. – Mirai szavai kicsit kiábrándítottak. Nem ilyennek képzeltem az Isteneket.
S ha visszautasítom őket? – kérdeztem. Nem akartam visszatérni a harcmezőkre. Hibát halmozni hibára…
Az Istenek tudják, hogy nem te ölted meg a Koronaherceget, Sakuya. Tisztában vannak azzal is, hogy nem akarsz találkozni, a Hetedikkel sem. De most felül kell emelkedned az emberi vágyaidon. A félelmeden… hiszen az erővel, amivel megáldottunk, majdhogynem egy vagy közülünk. Ha pedig lemondtál volna a mulandó életedről, talán nem kellett volna ennyit szenvedned. – szavai éles tőrként hasította át a szívemet.
Tisztában voltam mindezzel. – néztem rá dühösen. – De én így választottam.
Amit mi Istenek sose tudtunk megérteni – lépett mellém, és fürkészni kezdte az arcomat. – Ugye megbántad?
Egy dolog van, amit megbántam az életemben, és biztosíthatlak róla, nem ez volt az – hunytam le a szemeimet. Tíz év után képes lennék visszamenni? Úgy tenni, mintha az a tíz év sose létezett volna? És Ő mit mondana? Hogyan néznék én ennyi év után a szemébe? Hogyan mondhatnám neki ennyi év után, hogy sajnálom, elbuktam. Hogy nem tudtam megmenteni. Hogy nem tudtam megtartani az ígéretemet.
Hogyan halhatott meg az egyik Vezér? – fordultam a fiú felé. – Hiszen az egyik legerősebb erőhasználó.
Nem tudjuk – mondta a fiú, kezeit kinyújtóztatva. – Megkérnénk erre is.. hogy nyomozd ki. Ahogy azt is.. hogyan törték át a faladat….
***
Miért vársz még mindig arra a semmirekellő alakra? – a férfi összevonta a szemöldökét és megvetéssel meredt a fiatalabbik fiúra.
Azt mondta, hogy visszahozza nekem. Megígérte. – mondta a fiú, miközben a lenyugvó nap sugaraiban fürdőzött. Arca tükörsima volt, érzelmei lelkében pihentek. Mégis valamiféle szomorúságot árasztott magából. Belülről valami marcangolta, de a felszín hideg volt és merev.
Tudod jól, hogy a bátyád halott. – sóhajtotta az öreg, s őszszakállát simogatva fiú mellé lépett.
Tudom – felelt a fiú. Arcán még mindig nem látszódott semmi.
A kardforgató elbukott. Az Istenek nem kegyelmeztek neki.
Tudja ő is jól.
Akkor mégis miért? – ordított rá az idős ember, kezei remegni kezdtek a dühtől. – Tönkretett mindent. Emberek ezreit…
Egy embert se ölt meg. Én leszek az egyetlen, akit a sírba taszít… Tíz éve várok rá. Várom, hogy esedezve bocsánatot kérjen, én pedig félresöpörve mindent, megbocsájtsak neki. Azt akarom, hogy a bátyám lelke nyugalmat találjon. S ne kísértsen minden éjjel. De ameddig ő nem tér vissza… nem tudunk feledni.
A bátyád lelkét már rég felküldhetted volna az Istenekhez.
Ön szerint már nem próbáltam? – ekkor rezdültek meg azok a mimikák. Az igéző smaragdzöld szemekben felcsillant a bánat első sugara. – Neki kell elsőnek elengednie... hogy én képes legyek örök nyugodalmat adni, Kohei-nek.
Napokig nem csicseregtek a madarak, éjjelenként, pedig a kutyáim dühös csaholására ébredtem, a változás még se volt tapintható. Alantas féregként kúszott be a mindennapjaimba, én pedig némán tűrtem…A folyó ugyanúgy folyt, a fák rügyeztek, a virágok szirmokat bontottak. Majd jött az az elviselhetetlen bűz. Heteket nem aludtam. De egyszer csak elmúlt. Az is. A madarak idővel visszatértek. Mintha semmi se történt volna. Furcsa volt, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Talán fázhattak, vagy valahol több táplálékot találtak. A bűz, pedig jöhetett bárhonnan. Az erdő környékén nem jártak gyakran emberek, így őket se kérdezhettem meg. Habár eszük ágában se volt megközelíteni az erdőt… mivel rettegtek tőlem. Azt akartam, hogy rettegjenek tőlem, s jó messze kerüljék el a házamat. Csak néha, ha lementem álruhában, hallottam, hogyan suttognak rólam:” Tudja, az a kuruzsló, amelynek egy szeme van (azt állítottam, hogy vak vagyok), Tudja jól, mindenféle eretnekséggel foglalatoskodik.” vagy „Igen az a mágus, aki gyerekek csontjait eszi és a Fény Dinasztia elismert tagja volt valamikor” és „De befellegzett neki. Nagy hibát követett el. Kiátkozták örökéletre.” és „Megölte a Koronaherceget, és bajt hozott a fejünkre.” Efféle pletykák. Vagyis a szokásosak. Nem tudom mennyi belőlük igaz, vagy mennyit hisznek el annak. Tény, hogy a Fény Dinasztia szolgálatában álltam, hogy „kuruzsló” voltam és Nagy Hibát követtem el: hagytam meghalni a koronaherceget, és dühömben majdnem elpusztítottam egy fél nemzetet. A Halál lenne méltó büntetésem. De én elmenekültem. Elmenekültem attól, aki voltam. Új életet kezdtem. A „kuruzsló” erőmmel esőt és jó termést adtam az embereknek, otthont adtam a hontalanoknak és kutyákat fogadtam örökbe.
Az új életcélom egy menhely felépítése lett! – mosdattam meg Vezért, aki vidáman vakkantott egyet, majd lerázta magáról a vizet. Ázott kutya szagom lett, és a kellemes tavaszi idő ellenére, majd megfagytam. – Vezér, időnként szólhatnál, hogy… – a kutya hirtelen hátracsapta a fülét, s a kertben lévő többi állat is ugatni kezdett. A szürke keverék párat vakkantott, mire mellé termett pár nagyobb, s ők is dühödten csaholni kezdtek. Kisepertem pár kusza, fehér tincset a szememből, mire megláttam egy aprócska kisfiút, ahogy a kutyáimat ijesztgeti.
Hátra, Deres – sétáltam át a kutyák közt, mire a rézvörös kutya leült, és a farkát csóválva meredt a gyerekre.
Áh, itt a kardforgató! – ugrott fel, mintha csak szellemet látna. – Igazuk volt. – meredt rám, s szinte láttam, hogyan fehéredik le. – De én nem félek tőled! – emelt felém egy katanát, s elkezdett hadonászni.
Hol vagy kisfiú? Csak a hangod hallom – villant be hirtelen, hogy én elvileg vak vagyok. Habár fogalmam sincs, hogy viselkedik egy vak… egy hirtelen ötlettől vezérelve letérdeltem, s a porban kezdtem el keresgélni a feketehajú gyereket. Aki, mintha csak kapott volna az alkalmon, a fejem felé emelte a kardot, s készült vele lesújtani, de mielőtt még hozzám érhetett volna, megfogtam a pengéjét. – Ugye ezt nem komolyan gondoltad? – a gyermek összerezzent, majd hanyatt - homlok menekülni próbált, de egy varázskalitkát húztam felé. – Ki küldött?
Most meg fogsz enni? – törölgette könnyező szemeit, mire hidegen rámordultam.
Eszem ágában sincs. – poroltam le hófehér yukatámat, melyet a hirtelen jött hőség miatt öltöttem fel. – Jobban szeretem a Mochi-t, mint a gyerekeket. – mosolyogtam rá.
Te látsz engem? – a fenébe…– Nem is vagy egy rémisztő szörny. Nincsenek agyaraid, nem okádsz tüzet, (ez nekem is új). Gyönyörű vagy. – nagyokat pislogva meredtem rá, boglyos hajkoronám és piszkos ruháim közül. Én nem mondanám, hogy annyira szép lennék…
De köszönöm – mosolyogtam rá.
De te szabadítottad ránk a bolyongókat! Te miattad irtották ki a falunkat! – az egyszerű vászonruhás kisfiú szemeiben lángok keltek életre.
Hogy? – suttogtam értetlenül, mikor felfogtam miről is beszélt. Az lehetetlen. Védőfalat húztam a falu köré. A bolyongók lehetetlen, hogy… áttörte volna valaki a védelmi igémet? – Közel tíz éve élek itt. – fordultam el tőle. – A hírem ellenére, én mindent megtettem, hogy ez a falu, aki magához vett egy ilyen alakot, biztonságban legyen. Semmi közöm nincs a bolyongókhoz. Sose volt közöm, gyermek. – néztem mélyen a mogyoróbarna szemekbe. – Ha valami jó történik velük az Isteneket dicsőítik, de ha balszerencse éri őket, rögtön mindent rám fognak.
Ki hisz neked?
Senki – mosolyogtam rá. – De nincs is rá szükségem. Sose hitt, sose bízott bennem meg senki. Azaz egy, aki pedig megmerte ezt tenni.. már nincs közöttünk. – hirtelen elhallgattam. Tíz év telt el azóta, de semmi se változott. Semmi az ég egy adta világon! – Távozz innen, kölyök. – haraptam az ajkaimba. Nem szerettem így beszélni. De már nem érdekelt… mit meg nem tettem ezekért, s hol marad a hála? Még rám fogják, hogy én szabadítottam rájuk azokat a lényeket.
S te vagy az is, aki megölte a szüleimet. Ők megmondták, hogy csak te lehetsz ilyen szívtelen.
Kik mondták ezt neked? – kérdeztem. Csak rám találtak? Vagy ezek mások? Mit akarnak már megint? Nekem már mindennek vége. Nincs közöm a múlthoz. Nincs múltam.
Nem hittük volna kölyök, hogy megmered tenni – lépett ki a fák árnyai közül egy alak, akit egy nyílvessző is követett. – Itt bujkált ez az alávaló gazfickó.
Ti törtétek át a falaimat?
Miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét a sebhelyes alak, hosszú fekete tincsei közül csak úgy villogtak a szemei. – Mi csak átsegítettük a túlvilágra a falusiakat. – nevetett fel gúnyosan, mire kirázott a hideg, s azt hittem rosszul leszek. Ez nem lehet! Nem játszhatott ki egy pitiáner bűnbanda! És miért pont most? Miért most jelentek meg? Tíz éve élek itt. Soha se történt ehhez hasonló.
Megöltétek a falusiakat? – csikorgattam a fogaimat.
Mint már mondtam – vont vállat, mire neki ugrott Vezér a férfinak. De mielőtt még elérhette volna porrá vált. Egy hang nélkül. Csak csend. ennyi maradt utána. Mint akkor. Lefehéredve a térdeimre bicsaklottam és hitetlenül meredtem magam elé. Egy ember erre nem képes. A legnagyobb erőhasználók se… mégis…
Mi történt kuruzsló? – vigyorgott rám hiányos fogazattal.
Szerződést kötöttél egy Démonnal? Az Istenek sose fognak neked megkegyelmezni! – ordítottam rá. – A Fekete mágia tabu! Megsértetted a legnagyobb tabut!
Csak felismerted… mégis csak… – nem fejezte be, hanem egyesével pusztította el a rávetődő kutyáimat.
Ne… ne tegyétek! – emeltem feléjük a kezemet.
Nem teszel semmit? – kacagtak a füleimbe… megint ezek a hangok. Nem teszek semmit. Nem tehetek semmit. Bármire képes lehetnék… mégis csak habozok. Mint akkor. Megint meghal. Megint elvesztem. Megint csalódást okozok. Nem akarom. Nem akarom, hogy így legyen. Ez túlságosan fáj. Gyenge vagyok. Bárcsak itt lenne valaki.
Ugye a szüleim jól vannak? – kérdezte a fiú, mire felé fordultam. A férfi jóízűen kinevette, majd a varázskalitkám elé dobott egy kezet. Egy megrohadt emberi kezet.
Te vezetted ide ezeket? – suttogtam a halálra rémült felé. A férfiak halomra gyilkolták a kutyáimat, mire észbe kaptak, mindent…
Ezek nem is igazi kutyák… – bukkant fel a férfi körül legalább húsz alak.
Mert ezek csak lelke.. akiket megmentettem – vettem fel a földről a fiú katanáját s egy szempillantás alatt leszúrtam a férfit… Nem akarok megint ilyen lenni. Nem akarok gyilkos lenni… de… Egyszerű gyermekként születtem. Nem voltak kiemelkedő spirituális képességeim. De valakit annyira szerettem... hogy meg akartam védeni… bármitől.
Szörnyeteg – zúgták, majd pár pillanat alatt az ő fejük is a földre gurult. Egy pillantásba se tellett, mindent megöltem. Nem változtam meg. Továbbra is csak egy alávaló féreg voltam. Kiengedtem a gyermeket a kalitkámból, majd leültem a földre. Kinyitottam a nyakamban lógó amulettet, majd imát mormolva összegyűjtöttem az emberek lelkeit, mielőtt még a szövetséges démon tette volna ezt.
Örök nyugodalmat – suttogtam.
Te sem vagy különb tőlük. Hiszen megölted őket.
Eladták a lelküket a démonoknak. Napok múltával mind a kárhozatra jutott volna. Így legalább újraszülethetnek. De a démon nem volt itt… csak az erejének egy részét kapták meg. Becsapta őket… ahogy ő téged. – a megmaradt kutyáimra pillantottam. – Azonnal összegyűjtöm őket is – mosolyogtam egy virgonc kiskutyára, aki az anyját siratta.
A kutyák nem igaziak voltak?
Ezek az ebek már rég meghaltak… csupán a lelkük vándorolt hozzám. De én képtelen vagyok visszaküldeni őket az Istenekhez, míg nem tudatosul a haláluk. Ezek az állatok, nem tudtak arról, hogy meghaltak. – magyaráztam, majd felsóhajtottam. – Most már nyugodtan tarthatsz gyilkosnak. Megöltem azokat az embereket. Ez tény.
De megmentetted a lelküket – ült le mellém. – Az én szüleim lelkét… – pillantott rám üveges tekintettel.
Ők már nyugodalomra találtak. – simogattam meg a fejét. A kisfiú végre elkezdett sírni. Ki tudja már mióta tartogatta… Halkan felsóhajtottam.
Eltelt még egy nap Miyamoto, de még mindig nem mondtam el neki, hogy meghaltál.
…És boldogan éltek, míg meg nem haltak. De mind meghaltak. Nem maradt utánuk semmi, csupán por és hamu. Halálszaga volt az Új Hajnalnak, melyet úgy óhajtottak. Ők már nem láthatták meg a felkelő nap első sugarát… nem hallhatták a megmaradtak bánatittas ordítását. Csak a csend maradt. Az örök csend.
…És rettegésben éltek, míg nyomorultul meg is haltak.
A háborúnak nincs akkor vége, amikor aláírják a békét. Nincs, amikor kihirdetik a győztest. Nincs, amikor a vesztest megalázzák. A háborúnak csak akkor van vége, ha elfeledjük a holtakat.
Hanamura Sakuya egy árva gyermekből lett testőr, majd a Fény Dinasztia mágusa. A fiatal fiú megtalálta azt a biztonságot a Miyamoto hercegek mellett, amire egész életében vágyott. De minden túl szépnek tűnt... A távolban sötét fellegek bolyongtak. Démonok lepték el a világukat, akik szövetséget kötöttek egy feltörekvő klánnal. A nyugodalmas mindennapoknak végeszakadt... A Miyamoto Dinasztia a Fény dinasztiává vált, s az Istenek oldalán harcba szálltak a Sötétséggel. Miyamoto Kohei túl jónak bizonyult egy háborúhoz, békepárti természete, pedig a halál karmai közé sodorta. Sakuya miután ígéretét megszegte féktelen pusztításba kezdett, majd eltűnt a földszínéről. Győzelemre vezette a Fény Dinasztiát, de az emberek rettegni kezdtek tőle, az Istenek, pedig megvetették.
Tíz év elteltével egy nevenincs falucska erdejébe telepedett le, ahol holt kutyák lelkeit gondozta. Egy nap egy kisfiú támadta meg egy félreértés végett, majd kiderült, hogy a gyermeket megszállta egy démon... aki átjutott a védőpajzsán, melyet felállított... Sakuya tudta, hogy a múlt visszatért... s az életét követeli.
Visszahívják a 7 vezér közé, hogy újból harcba szálljon... s pontot tehessen a Sorsnak megírt könyvének végére.
